Yesterday – Filmkritika

Volt egy angol zenekar, akik mindössze 1960 és 1970 között alkottak egy csapatot, ám ez a röpke tíz év is elég volt ahhoz, hogy az egész világ megismerje, megszeresse, és talán soha el ne felejtse őket. Világviszonylatban több, mint egymilliárd eladott album köthető a nevükhöz egészen napjainkig. Számos Guinness-rekord említi őket dalaik és listavezető nagylemezeik kapcsán. Olyannyira emblematikus dalokról van szó, hogy  a „Yesterday” például a világ legtöbbször feldolgozott könnyűzenei dala lett, bekerülve ezzel is az előbb már említett, a világ „legeit” felvonultató könyvbe. Olyan kitörölhetetlen nyomot hagytak a zenetörténelemben, hogy negyvenkilenc évvel a feloszlásuk után is, ha megszólal valahol a Twist And Shout, a Yellow Submarine, a She Loves You, az Eleanor Rigby, a Please Mr. Postman, az All My Loving, a Here Comes The Sun, vagy a Let It Be, mindenki tudja, hogy melyik együttesről van szó. John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr. Ők voltak a BEATLES. Sajnos ketten közülük már jó ideje nincsenek velünk, emlékük dalaikon keresztül viszont örökké élni fog.

Jack Barth író és Richard Curtis (Időről-időre, Mr. Bean, Bridget Jones naplója, Sztárom a párom, Négy esküvő és egy temetés) forgatókönyvíró gondoltak egy merészet és írtak egy érdekes, lehetőségekkel teli, izgalmas történetet. Főhősünk egy átlagos srác, Jack (Himesh Patel), akinek unalmas részmunkaidős állása mellett egyetlen kikapcsolódása a zenélés. Nagy segítségére van ebben menedzsere, Ellie (Lily James), aki tanítói állása mellett igyekszik a tehetséges barátjának minél több fellépést leszervezni. Az egyik este örökre megváltozik a fiatal fiú élete, amikor is egy pillanatnyi globális áramkimaradás miatt elüti őt egy busz. Szerencsére mínusz két foggal megússza a kerékpáros szaltót. Barátai mint mindig, most is mellette állnak, és támogatják őt. Mikor kiengedik a kórházból, lelket öntenek belé, sőt megajándékozzák őt. A vicces apróságok mellett egy vadonatúj gitár boldog tulajdonosa is lesz, mivel a sajátja ripityára tört a balesetben. Az örömteli pillanat egy méltó dalt kíván, így Jack egy Beatles számmal, a Yesterday-jel avatja fel új hangszerét. Barátai egészen meghatódnak, ám a furcsaság csak ezután következik. Nem ismerik fel a dalt, mi több, semmit sem tudnak a Beatles együttesről. Jack miután belátja, hogy nem egy baráti ökörködés elszenvedője, és észreveszi, hogy eltűnt a gyűjteményéből minden Beatles lemez, gyanakodni kezd. Beüti az internetes keresőbe a nevüket, de semmit sem talál róluk. Mintha soha nem is létezett volna a zenekar. És ekkor az a bizonyos kisördög munkálkodni kezd, Jack pedig elképesztő méretű ismertségre és népszerűségre tesz szert a Beatles daloknak köszönhetően, amelyeket sajátjaként prezentál a nagyközönség előtt, és amelyekre csak ő emlékszik…vagy legalábbis úgy hiszi… A továbbiak SPOILER veszélyt rejthetnek!

Danny Boyle (Trainspotting, A part, 28 nappal később, Napfény, Gettómilliomos, 127 óra) több szempontból is nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a zenés vígjátékkal. Rendezőként gyakorlatilag mindenből kivette a részét, ami a film előkészületeit illeti. Első körben levelet írt Paul MacCartney-nak és Ringo Starr-nak, valamint a másik két néhai zenekari tag özvegyének, Yoko Ono-nak és Olivia Harrisonnak. Szerencsére mindenki áldását adta a produkcióra. Tizenhét Beatles dalt használtak fel a filmhez, amelyek alkalmazása azok jogdíja miatt állítólag közel három milliárd forintnak megfelelő dollárjába került a Working Title Films produkciós cégnek, amelyet az Apple Records lemezcégnek és a Sony-nak fizettek. Ennek ellenére, olykor csak egy kis szösszenetet kapunk egy-egy dalból, ám azok persze nagyszerűen felfrissített zenei betétek lettek, amelyekhez tökéletesen idomul a főszereplő hangja. A történetben megjelenik napjaink egyik legsikeresebb huszonnyolc éves angol énekes és dalszerzője, akit annak idején még a Trónok harcába is belecsempésztek. Ő nem más, mint Ed Sheeran, aki természetesen saját magát alakítja, és egy szempillantás alatt válik már-már önimádó talentumból, fejet hajtó „másodikká”, amikor szembesül Jack elképesztő dalszerzői tehetségével. Hasonlóan okos és vicces húzás volt a rendező részéről, hogy a Carpool Karaoke atyját, és a The Late Late Show házigazdáját, James Cordent is sikerült megnyernie filmjéhez, ahogy a különleges hangszínű énekest, Michael Kiwanukat is.

A direktor úr a legnagyobb kockázatot talán azzal vállalta, hogy a főszerepet egy szinte teljesen ismeretlen színészre bízta. Jól tette? Szerintem nagyon is. Pontosan azzal, hogy egy kevésbé ismert „arc” emelkedik a filmben ilyen elképesztő magasságokba, és csöppen bele a világsztárok felfoghatatlan életébe, erősíti a nézőben az érzést, hogy „ő, akár én is lehetnék”, mintha egy lenne közülünk, hétköznapi, átlagember. És mivel így talán közelebb érezzük őt magunkhoz, szimpatizálunk vele, drukkolunk neki, annak ellenére, hogy tisztában vagyunk vele, hogy amit csinál(t), az nem helyes. Ez a belső évődés szerencsére hősünkben is munkálkodik. Himesh Patel Jack Malik karakterében jól ötvözi az esetlenséget, a szomszéd srác feelinget, a tehetségét megmutatni és megélni vágyó ember érzését, a sikertől kissé megrészegült és a változás útjára lépő gigasztárt, és a helyesen cselekvő tiszta szívű, jó embert. A jelenet, amikor kiderül, hogy John Lennon él, és Jack meglátogatja őt a világtól szinte elzárt kis tengerparti házánál, a film egyértelmű csúcspontja. Egy nagy öleléssel adja át képletesen az emberiség szeretetét, és egyúttal veszi el a világ szomorúságát, amit vele kapcsolatban eddig, 1980. december 08. óta éreztünk, hisz’ kiderült, hogy él, és boldog. Ritka, amikor egy vígjátékban elérik azt, hogy az egyik pillanatban még nevetsz, aztán sokkot kapsz, majd fátyolossá válik a tekinteted, és végül meghatódva elmosolyodsz.

Lily James játssza Jack egyik legjobb barátját a filmben, aki titokban gyengéd érzelmeket táplál iránta. Ismét egy szerethető karaktert kapott a színésznő, ahogy eddig gyakorlatilag minden filmjében. Szeretem ha valaki képes „aládolgozni”, asszisztálni a partnereinek, és ő pont ezt teszi, már csak a karakter jelleméből adódóan is. Szívesen látnám valami megrázó, drámai szerepben, kíváncsi vagyok miként birkózna meg egy olyan feladattal. Addig marad a „cuki” skatulya. Az egyértelmű kedvencem a filmben Kate McKinnon volt. Ő alakítja Mandit, Jack amerikai menedzserét. A tavaly nyáron az amerikai Saturday Night Live show-műsorban magyarul rappelő színésznő és humorista kisujjból kirázza a pénzéhes, lekezelő, „mosollyal gyilkoló” karaktert. Elképesztően jól áll neki ez a negatív karakter, a legtöbb rekeszizom összehúzódást egész biztos ő éri el nálunk. Őt követi ezen a vonalon Joel Fry, aki Jack régi cimboráját, a kissé együgyű, „szétszívott agyú”, de hatalmas szívű Rockyt alakítja. Egészen zseniálisan.

Nem ez lett Danny Boyle legjobb filmje, ezt nyilván sejteni lehetett, de amiért és ahogy megalkotta, az tökéletesen megfelel a felé támasztott elvárásoknak. Vannak hibái, felvet néhány logikai kérdést is a film, de a könnyedebb műfaj miatt ezt talán bölcsebb elengedni, mintsem elemezni. Összességében úgy vélem, hogy korrekt kis zenés vígjáték kerekedett a rendező kezei alatt, aminek érdemes egy sanszot adni. Vígjátékban én speciel szeretem a magyar szinkront (más típusú filmeknél kizárólag az eredeti nyelvet preferálom), mert zseniális színészeink és hangjaink vannak, de itt már csak a dalok miatt is érdemes szerintem az angol változatot választani. Június 27-től a film szinkronosan és eredeti nyelven, magyar felirattal is vetítésre kerül. A döntés a tiétek. Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!