World War Z – Játékteszt

Sajnos mára eljutottunk arra a pontra, hogy nagyon kevés kooperatív játék érkezik, s ami meg is jelenik, az sem az AAA minőségéről híres. Persze ez nem az indie fejlesztők ellen szól, ott azért termékenyebbek a készítők, de valljuk be, hogy az A Way Out előtt és után nem igazán kaptunk jó játékot. Pedig az egyik legjobb élmény, amikor haverokkal összeülve haladunk előre, hogy aztán a tervekkel ellentétben minden rosszra forduljon és a káoszban egymással ordibálva próbáljuk menteni a menthetőt. A „B” opció, hogy csak röhögünk az egészen és újra próbáljuk, de a végeredmény ugyanaz: olyan szórakozás, amit se MMO, se Single Player játékok nem tudnak ilyen formában megadni. Ezt az élményt próbálja visszahozni a World War Z.

Már a kezdeti képsoroknál sokan mondták, hogy ez a játék lényegében a Left 4 Dead átplasztikázott harmadik része és ezzel az állásponttal, ha nem is maradéktalanul, én is egyet értek. Hiszen a L4D receptjének összes hozzávalója a WWZ bevásárlási listáján van, sőt néhány dologból túl is költekezte magát. Ugyanis az egyetlen eltérés a két játék között, hogy majdnem az ötszöröse a képernyőn egyszerre jelen lévő zombik száma bármely hasonló kaliberű játékénál.

A játékban tizenegy lineáris küldetés kapott helyett, melyek teljesítéséhez különböző, fa ék egyszerűségű feladatot kell teljesítenünk. Van itt minden, a megszokott felhozatalból: bázis védelem, robbanótöltetek elhelyezése, kapcsolók idő szerinti nyomogatása, táskák beszerzése, stb. Ezek mindegyike erősen a csapatmunkára épít, pláne, ha közben 100-120 agyzabáló próbál az életünkre törni. Emellé kapunk egy adag fegyvert, lőszert, és gyógyításra képes tárgyakat, melyeket a pályán elszórva, a fő csapásirányról leválva találhatunk meg.

A védekezésre épülő feladatoknál – például amikor egy hajóra vagy ajtó nyitására várunk – a feladatunk, hogy körülbelül egy perc alatt felépítsük a stratégiánkat. Találhatunk automatikusan működő lövegeket, használható gépágyúkat, szögesdrótokat és apró generátorokat, melyet rákötve kerítésre vagy az adott szögesdrótra áramot vezethetünk beléjük. Ezek után már ,,csak” védekeznünk kell a ránk törő hordákkal szemben, mely még a védelmi eszközökkel karöltve sem egyszerű feladat, s ha ilyenkor túl messzire sodródnak a csapattagok egymástól, elég valószínű lesz a szomorú végkimenetel.

Sajnos azonban a remek hangulatnál többet nem tud nyújtani a játék. Szinte minden elemét láttuk már valahol, s bár sokadszorra is szórakoztatóak, 2019-ben illene már valami újdonságot is felmutatni. Zombik tekintetében is az ismerős zsáner köszön vissza, az egyszerű, rohangáló golyótöltelékektől kezdve a screamereken át (plusz zombikat hív be) a Lurkerig (ránk ugrik, és addig üt, amíg meg nem halunk, vagy le nem szedik rólunk). Az egyetlen újdonság a filmekből ismert tömegjelenet, mikor egy egész horda ront az életünkre. Ilyenkor több 100 élőhalott, egymás hegyén-hátán próbál felmászni és elérni minket.

Az egyetlen újdonság, amit a WWZ  hoz az L4D-del szemben, az a karakter fejlesztési rendszer. Hat osztály közül választhatunk, melyek mindegyikében specializálódhatunk különböző területekre: távolharci fegyverek, robbanóanyagok, gyógyítás. Ezen kívül minél többet használunk egy bizonyos osztálytípust, annál több képességet oldhatunk fel. Sok különbség így sincs a karakterek között, de a kezdő fegyverek és a változatos, csak az adott osztályra jellemző fegyverek képesek meghatározni az egyes játékosok szerepét a csapatban. Ez a könnyebb fokozatokon nem is annyira fontos, a nehezebb módokban viszont már életet menthet a saját képességek megfelelő használata.

A végeredmény azonban így sem menti meg a játékot az erős középszerűségtől. A játékban helyet kapott tizenegy küldetés pár óra alatt letudható, s hiába a nehezebb fokozat, a pályák előbb utóbb unalmassá fognak válni. Ha még a kiszámíthatatlanság mentené a játékot, akkor talán hosszabb ideig lehetne szórakozni, de sajnos ebben az aspektusban az egy éve megjelent Vermintide 2 is sokkal előrébb járt, sőt még az egy évtizede megjelent Left 4 Dead 2 is. Ráadásul hiába a PVP mód a játékban, hiába a kielégítő lövöldözés és korrekt pályadesign, annyira standard játékélményt közvetítenek, hogy több mint 25 éves játékos múlttal már nem ingerli különösebben az idegrendszeremet egyik se.

Ezzel el is jutottunk az értékeléshez. A World War Z akkor a legjobb, ha négy baráttal karöltve toljuk végig a kampányt, majd esetleg ugyanezt megcsináljuk még egyszer, nehezebb fokozaton. Utána viszont, hacsak nem állnak elő új sztorikkal és kihívásokkal, a WWZ nem képes több szórakozást nyújtani. Vannak technikai hibák, a több száz NPC-nek is megvan a hátulütője, de egy néhány crashtől eltekintve stabil teljesítményt kapunk. Ráadásul, amíg nem jön a sokak által messiásként várt Left 4 Dead 3,a WWZ képes kitölteni a tíz éve tátongó űrt a szívünkben. Az is valami…