Wonder Woman – Filmkritika

7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Elmondhatatlanul kellett ez a győzelem a DCEU-nak. Szerény meglátásom szerint az elmúlt időben a Ubisoft kiadóhoz tudnám őket hasonlítani, azaz remek és ígéretes marketing, vitatható végeredménnyel. Én az az ember vagyok, akinek tetszett a Suicide Squad (bár látom a hibáit), s még a Batman v. Supermant is élveztem. (Ennek a hibáiról ne is beszéljünk…) Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a korábbi DC-filmek nem nőnek fel és nem említhetőek egy lapon sem a Marvel-univerzum egyre terebélyesedő filmcsaládjával, se az animációs DCEU-filmek színvonalával. (Hogy családon belül is mutogassak.) A Wonder Womanre azonban, mint minden eddigi DCEU-filmre, reménykedve ültem be – de fenntartásokkal –, azonban ahogy haladt előre a cselekmény, úgy nyugodtam meg. Themyscirai Diana, Hippolüté leánya jött, látott és, valószínűleg sok férfi szívét rabul ejtve, győzött is.

A történet a jelenben indul, Bruce Wayne egy aktatáskában küld ajándékot Dianának (Gal Gadot), melyben egy régi fénykép található. A film lényegében így egy visszaemlékezés, egészen a hercegnő gyerekkorától kezdve. Themyscira a világtól elzárt, Zeusz hatalma által védett és elrejtett kis sziget, ahol a harcos amazonok élnek, minden nap az Árész elleni nagy háborúra készülve. Itt nő fel Diana is, keményebb kiképzéssel és motiváltabb hozzáállással, mint bárki. Egy nap azonban, épp mikor különleges képességei megnyilvánulni látszanak, egy pilóta (Chris Pine) zuhan le a sziget melletti tengerben, szorosan mögötte pedig a németek közelednek. Rövid harc után kiderül, hogy a valódi világban tombol az első világháború, minden szörnyűségével és horrorjával együtt. Diana, aki szentül meg van győződve róla, hogy ilyen mértékű pusztításra csak Árész veheti rá az ártatlan embereket, távozik Steve Trevorsszal, hogy megkeresse, és felvegye a harcot Árésszal.

Gal Gadot tökéletes választás volt a Csodanő szerepére. Megjelenése egyszerre bájos és erőteljes, az amúgy is gyönyörű, izraeli modellen látszik, hogy hónapig készült a feladatra. Ehhez társul, az elzártságnak hála, egyfajta gyermeki ártatlanság, amellyel világunk borzalmait szemléli, s ahogy az egyszerű, számunkra mindennapos dolgokat látja, úgy mint: szerelem, házasság, ártatlanság, hóesés, dalolás. A film cselekményében és Diana látásmódjainak verbális megnyilvánulásaiban is görbe tükröt tart elénk, ahogy a hős, akit meg sem érdemel világunk, nem érti, miért egy biztonságos irodában ülő pár fős társaság dönt milliók életéről, miért nem lehet mindenkit megmenteni, s miért ölik egymást az emberek.

A Wonder Womannel a DC-filmekre jellemző hangulat is változott. Diana „tudatlansága” sokszor lazítja fel az amúgy borús, sötét világ mocskát, ugyanakkor remekül egyensúlyban marad a felnőttes megjelenéssel és hangulattal. A látvány kifogástalan, a harci jelenetek pedig remekül megkoreografáltak és látványosak, bár tény, hogy sokszor hatásvadász tud lenni, s nekem néha kicsit sok volt a lassítás, de ennél a műfajnál ez talán még belefér. A hang és a zenei anyag is tökéletesen rendben van, a színészek játéka pedig egyáltalán nem hagy kívánnivalót maga után. Egyedül a főellenfél castingjában találhatunk kivetni valót, az ő bemutatása sok, a kicsit röhejes kinézet miatt elsőre sokakból nevetést váltott ki, azonban pár perc alatt (a CGI áldásos hatásának köszönhetően) javult a helyzet.

Egyetlen dolgot sajnáltam az amúgy nem túl rövid filmben, mégpedig azt, hogy néhány mondatot és elejtett kósza gondolatot leszámítva nem tudtunk meg túl sokat a Dianát körülvevő csapat hátteréről. Persze Steve és Diana karaktere remekül ki van dolgozva, és jól működnek egymás mellett, a skót, kicsit lökött mesterlövész, a színész, vagy az indián származású Főnök múltjáról szívesen hallottam volna többet, mert ez alatt a rövid idő alatt is kiderült, hogy mennyire érdekes karakterek lehettek volna.

Összességében a DC végre megcsinálta. Ez az a szint, ahonnan indulni kellett volna, ami alá nem lehet tenni a lécet. A történet remek tempóban halad előre, nem magyaráz túl semmit, és mindenféle realisztikusságra való törekvés nélkül ötvözi a görög mitológiát a modern valósággal, meg se próbál egyensúlyt teremteni. Van, és kész, ráadásul ez pont jól is van így. Talán az utolsó harcjelenet az, ahol a kritikus szeműek picit fanyaloghatnak majd, de ez sem rontja el a remek eredettörténetet. Ha a jövőben az Igazság Ligája hozza legalább ezt a szintet, akkor joggal bizakodhatunk, mert jelenleg a Wonder Woman a fény a DCEU filmes univerzumának sötétjében