Wildermyth – Teszt

Mint azt már korábban említettem, a Wildermyth egy Dungeons and Dragons alapú, történetre fókuszáló, taktikus játékmenettel bíró alkotás. Ezen stílusjegyek azonban meg vannak babonázva rengeteg más-más fűszerrel is, amelytől azt érzheted majd, hogy egy számodra teljesen ismeretlen „fogást” viszel a pocidba. Először is fontos megemlíteni, hogy az általunk irányítható karakterek nem csak fejlődnek, de megöregednek, szerelembe esnek, sőt a haláluk után akár más mitológiákon keresztül is újra a kezünkbe vehetjük a rajtuk való rabszolgahajcsár, akarom mondani főnökség szerepét. Minden viccet félretéve úgy éreztem magam a játékkal eltöltött óráim során, mintha egy csapat különféle érdeklődéssel és motivációval rendelkező embert vehettem volna a szárnyaim alá, és világokon át jártunk és keltünk új kalandokat keresve. Frissítő élmény volt az a szürke hétköznapokra nézve, az tuti.

Nem beszélhetnénk természetesen taktikázásról, ha nem lennének ellenfelek a játékban. Meglepő módon, ezen téren is remekel a „gameszkó”, hiszen a Wildermyth nem a megszokott gonosztevők armadáját vonultatja fel, hanem különböző mitológiai lények keverékét és egyvelegét, összegyúrt és összeturmikszolt formában tárja elénk, így többnyire véleményem szerint olyan ellenségekkel találtam szembe magam, akikkel nem igen volt még dolgom fantázia központú történetekben, ez pedig ismét egy üdítő érzés volt számomra.

A történeti szálak – bizony jól olvastad kedves olvasó, többeszámban írtam – is meglepő módon mindig újdonságot tettek a képzeletbeli asztalra, ezáltal még érdekesebbé téve a teljes élményt. Az alapkoncepció szerint minden főhősnek van egy sajátos, egyedi és meghamisítatlan története, amit azonban a döntéseink, az elszenvedett veszteségek és minden egyéb kalandozásunk során történt esemény is befolyásolhat. Ezen lehetőségek tárháza szinte végtelennek tűnt a sokadik história átélése során is, amelyben hol anekdotákkal hol pedig szomorú pillanatokkal szembesített a produktum. Az egyetlen kivetni valóm ezen nem fix történeti szálakkal való játszadozással maga a mélység hiánya volt. Néha úgy éreztem, hogy túlságosan éles váltásokat képes venni az utam, így a „taktikus” élmény és a tervezés mit sem segített, amikor váratlanul teljesen más történt, ahhoz képest amit a tetteim során látni akartam. Nyilván a valós világunkban is tud így működni az élet, elég sokszor, azonban valamiért személyem mindig is a már előre megírt – nem random – történeteket preferáltam jobban. Ez természetesen nem vesz el a játék élményéből, azonban nekem tudott olyan pillanatokat okozni, amelyek során picit úgy éreztem, hogy kizökkentem az összképből.

Ki kell térnem egyébként egy különösen érdekes és számomra nagyon pozitív dologra. A Wildermyth konzolos verziója rendelkezik egy fizikai azaz lemezes kiadással és nekem annyira jó élmény nyújtott maga a „gameszkó”, amit digitális formában nyüstöltem, hogy úgy döntöttem – a fejlesztőket támogatva a vásárlásommal – beruháztam ezen kézzel fogható csodára. A sima kiadása a játéknak nem csak magát a lemezt tartalmazza, de jár hozzá egy 70 oldalas Compendium, amely ha jól értesültem és információm helyesek, az összes játékban megtalálható szörnyet tartalmazza pár soros leírással megtoldva. Véleményem szerint ez egy nagyon szép gesztus a cég részéről, akár a fejlesztő, akár a kiadó döntött ezen lehetőségekről.

Végezetül nem szabad megfeledkeznem a kooperatív módról sem. Bizony, bizony, barátainkkal karöltve is csatába indulhatunk, és mint mindenben, itt is duplázódik ilyenkor az a bizonyos móka faktor. Jókat nevettem, amikor konkrétan egy trollkodó döntésem végett a csapattársam nyakába ugrott pár nem éppen barátságos lény, erre pedig a bajtársam annyira felriadt, hogy felsikított. Ezek az élmények örök emlékek maradnak, amikért külön köszönet jár részemről a fejlesztőknek.