Sűrű, sötét éjszaka volt. A szél szinte kiszakított helyéről a város házainak zárt spalettáit. Kicsiny csapatunk idegesen haladt előre. Számos sebből véreztünk már. Bardin, a törpe magabiztosan mutatta az utat, ruhája vérfoltos, testtartása megtört, de szemében elszánt tűz lobogott. Mögötte Sienna lépkedet, sebesülten vonszolta magát előre, már alig élt és számos sebből vérzett. Jómagam, Kerillian folyamatosan forgolódva próbáltam a megannyi törmelék között kötszert találni, hogy elláthassuk magunkat, míg Victor, csapatunk fejvadásza az oldalunkról támadó kósza patkányokat próbálta távol tartani tőlünk. Hirtelen eget rengető ordítás rázta meg a lerohant város kőfalait és egy Patkány Ogre tört ránk oldalról. A gigászi teremtmény szinte azonnal ledöntötte a lábáról Siennát. Bardin és én pedig egyből támadásba lendültünk, tünde gyorsaságomat kihasználva, ember feletti sebességgel lőttem egyik nyílvesszőmet a másik után. Victort azonban sehol nem láttuk. Harangszó zendült és baljóslatúan néztem hátra. Rajtunk ütöttek és több tucat, állig felfegyverzett, vérszomjas patkány közeledett felénk, elvágva minket egymástól. Bardin elesett. Ketten maradtunk az Ogre és a ránk zúduló kisebb hadsereg ellen. Bátran kijelenthetem, hogy jelentős végbéltermékbe kerültünk. De éltünk már túl rosszabbat is. Elővettem a kardomat és támadásba lendültem…
Az ilyenfajta szituációk nem mennek ritkaságszámba a Vermintide 2 világában. A rendszer gondolkodás nélkül hoz minket kellemetlen szituációkba és a túlerő szinte alapvető dolognak számít minden egyes küldetés során és akkor még csak a Recruit fokozatról beszélünk, különféle nehezítő tényezők nélkül. A játékban most is három társunkkal együtt eshetünk neki a különféle küldetéseknek, de ha nem akarunk emberi társakra várni, a játék Botokkal is útjára enged minket. Ilyenkor a játék által vezérelt karakterek minket követnek és legfőbb céljuk, hogy amennyire képességeik engedik, minket életben tartsanak. Nyilván ennél emberi intuícióval rendelkező társaink azért többre képesek. Azonban még négyen is sokszor nagy fába vágtuk a fejszénket (vagy kalapácsunk, kardunk, stb.) Rögtön a játék kezdetekor az első három küldetés véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna. Az ellenfél bizony túlerőben van, ráadásul a nagyobb, nevesített szörnyek, mint például az említett Ogre óriási erővel rendelkeznek, s egyedül szinte legyőzhetetlenek. Ha ehhez hozzátesszük a különféle assassinokat és ellenséges varázslókat, tüzéreket, akik egy szemvillanás alatt képesek velünk végezni, akkor könnyen rájöhetünk, hogy itt bizony a magányos farkas könnyen halott farkassá válhat.
Így aztán könnyen felismerhető az a tény is, hogy ha nem túl okos társakkal sodor minket össze a balszerencse, akkor a játék könnyen frusztrálóvá válik. Nem egyszer előfordult velem, hogy a csapatom szerteszét szaladt, mindenki ment a feje után, majd szépen, egyesével meghaltak. Ugyanis ha egy ellenséges orvgyilkos vagy varázsló elkap, nincs menekvés. Ha társaid nem mentenek meg, halott ember vagy (esetleg törp, vagy tünde). A játékban 13 küldetés kapott helyet, egyenként körülbelül harminc percesek, ráadásul érdemes visszamenni és megcsinálni őket nehezebb fokozaton is. A változatossághoz pedig a különféle plusz megbízások is hozzátesznek. Indítás előtt elvállalhatunk olyan feladatokat is, amik az értékesebb jutalmak ígéretét hordozva még inkább megnehezítik életünket. Ilyen lehet például, hogy a küldetés során sokkal gyakrabban ütnek rajtunk, vagy hogy a hőseink életereje fokozatosan csökken. A küldetések végén pedig teljesítményünk fejében kapunk box-okat, amik a láda szintjétől függően különféle erősségű jutalmakat ígérnek. A láda szintjét pedig a küldetésekben tanúsított csapatos viselkedés tudja befolyásolni. Ha találunk Tome-kat és Grimmore-okat, azok mind bónuszokat adnak a ládához, de ugyanígy befolyásol az életben maradt hősök száma is.
A játék kiszámíthatatlansága is sokat hozzátesz az élményhez. Ugyanannak a küldetésnek háromszor estem neki, mire sikerült végigvergődni rajta egy rátermett csapattal. Az első során szinte azonnal lerohant minket egy méretes teremtmény (név szerint Spawn of Chaos) mely szinte azonnal végzett az egész társasággal. Második nekifutásra „csak” egy Ogrét kaptunk, ami után egy csapatnyi patkány ütött rajtunk ugyanazon a helyen, míg harmadszorra senkivel nem találkoztunk jó ideig. Ezáltal épp a harmadik felvonás volt a legidegtépőbb, szinte végig pattanásig feszült idegekkel figyeltem, honnan fognak az életemre törni.
A küldetések között egy központi bázison végezhetjük el ügyes-bajos dolgainkat. Itt választhatjuk ki, hogy melyik karakterrel szeretnénk menni és mit vigyünk magunkkal, illetve itt fogadhatunk el küldetéseket is, vagy dönthetünk úgy, hogy csatlakozunk valaki máshoz. Öt különböző karakterünk van, mindegyikhez külön képességfák és passzív bónuszok járnak, ráadásul egy bizonyos szint elérése után külön karrierek is nyílnak, teljesen másfajta játékstílust nyitva meg a játékos előtt. Ráadásul a bónuszokat is szinthez és nem pontokhoz köti a játék, így meglévő karakterünket minden egyes bevetés előtt úgy variáljuk és alakítjuk, ahogy éppen nekünk tetszik.
A játék gerincét azonban a közelharc kivitelezése és a hangulat adja, nélküle sem a fejlődés sem a 13 küldetés ismételgetése nem lenne hosszú távig érdekes. Azonban 20-30 óra játék után is ugyanolyan élvezet átverekedni magunkat az ellenséges hordákon, mint volt az első néhány órában. Az ütéseknek ereje van, szinte már vártam, hogy egy-egy erősebb csapás után a monitor beleremegjen a felszabadított erőbe, amivel karaktereim végtagokat és egyéb testrészeket szeparálnak el jogos tulajdonosuktól. A látvány és a különböző pályák hangulata is teljesen rendben van, a Vermintide remekbeszabott grafikával rendelkezik, megfelelően naturalista a vérengzés tekintetében és az FPS nézet is mindent megtesz, hogy minél jobban beleéljük magunkat az adott szituációkba. A hanghatások és a játék kiszámíthatatlansága, valamint a parádés pálya design pedig felteszi arra a bizonyos I-re a pontot.
Összességében a Warhammer: Vermintide 2 remekül sikerült, a harc és a különböző küldetések számos órán keresztül elviszik a játékot a hátán, értelmes társakkal játszva pedig feszültséggel és vérfagyasztó szituációkkal teli kalandokban lehet részünk a sokszori frusztráltság helyett. Sajnos azonban sokszor előfordulhat, hogy Host kilép a játékból, így én inkább nem is csatlakoztam senkihez, csak Hostként voltam hajlandó üzemelni, hogy véletlenül se a küldetés ¾-énél döntsön úgy a drága játékos, hogy köszöni, Ő most megy ebédelni, mi meg ott maradunk Loot nélkül. A grafika és a hangok teljesen rendben vannak és technikai oldalról se érheti sok szó a játékot. A matchmaking nekem gyorsan és hibátlanul működött, bár hallottam problémás eseteket is. Mindenesetre a játék nagyjából egy erőben lévő játékosokat dob össze és a fejlődési rendszer is kellően kiegyensúlyozottra sikeredett.
A Warhammer: Vermintide 2 sokáig képes szórakoztatni, a hangulatos pályák és a remekbe szabott közelharc pedig sokáig elviszi a játékost a hátán. Azonban a tizenhárom pálya egy idő után unalmassá válhat, amit csupán a patkányok élvezetes felnegyedelése és a szórakoztató csapatmunka tud kárpótolni.
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!
A Knights Within egy ígéretes roguelite játék, mely remek játékokból merít ötleteket, és azokat jól…