A horror. Ez az a műfaj, amit nagyon nehéz művelni, bármilyen médiumról legyen is szó, de szerintem könyves formában az egyik legkeményebb dió, mert ott egyszerre nagyon sok mindent kell átadni az olvasónak, hogy elérjük a kívánt hatást. Számomra az egyik hatalmas kedvenc a horrorírók közül Clive Barker, a maga rettentő naturalista leírásaival be tud rántani a sorok közé, és mindent érzékelek, a szagokat, a szereplők érzéseit és a mérhetetlen brutalitást, ami történik. De miért is írok ilyeneket az elején? Mert A végzet tébolyult kerekétől hasonlót vártam. De meg is kaptam? Ez majd csak később derül ki.
A Fumaxnak Josh Malermantől ez a harmadik könyve, az első egy igazi keményvonalas thriller volt, a Madarak a dobozban, jött egy soft horror a Ház a tó mélyén (erről van is kritikánk), és most itt A végzet tébolyult kereke, ami igazi kemény horrornak lett bemutatva. Nézzük is a történetünket:
„Philip Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogyan szerezte megmagyarázhatatlan sérüléseit…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.”
Nehéz igazán belekezdeni ennek a könyvnek a kritikájába, mert több érzés is kering bennem, és meglehetősen vegyesek, nagyon sok minden tetszik, így szerintem inkább ezzel a résszel kezdeném.
Egy minimalista spoilerrel indítok, mert e nélkül nehéz levezetni bármit is. A történet leírásból kitalálható, hogy a könyv két idősíkon halad, ami a vége felé egyesül. Amivel kezdünk, hogy Tonka már kórházban van, és a felépülését, illetve a kezeléseit követhetjük nyomon, mellette pedig van a másik sík, ahol még nincs semmi baja, és egy furcsa zajt keresnek, valamint annak a forrását az afrikai sivatagban. Így magát a leírásokat is két részre szedném, mert tényleg olyan, mintha két külön történetet kapnánk, ami a majdnem, hogy csak a végén egyesül és nyer értelmet.
Első „történetünk”: Tonka az afrikai sivatagban. Ennek kellene lennie az érdekesebbnek, mert egy furcsa hang nyomában van főszereplőnk a társaival, egy hang, amely még az atombombát is semlegesíteni tudja, illetve a fegyvereket működésképtelenné teszi. De valahogy nem jött át a rejtélyesség, aminek kellett volna. A hang hatását az embereken is bemutatják párszor, de akkor sem fogott el az az érzés, aminek kellett volna, egyszerűen nagyon hiányzott nekem a beleéléshez a mély leírás. Maga a minőség is olyan itt, mint a sivatagban: amikor egy dűne tetején vagyunk, és izgulhatunk, de amint elindulunk lefelé, már a dűne mélyén vagyunk, és érdektelen, pedig amikor elérünk a forráshoz, annak kellene lennie a könyv mindent elsöprú csúcspontjának, de hiányzik ez a katarzis.
Jöhet a második „történetünk”: Tonka a kórházban. Számomra ez több érdekességet is nyújtott, a horror innen is hiányzott, és inkább thrillernek mondanám. De a felépülés folyamata nagyon jól le van írva, ahogy Tonka kapcsolatot alakít ki az egyik ápolóval, és fény derül arra, hogy az amerikai kormány mit is szeretne tőle, illetve magában a kórházban mit is művelnek vele. Tényleg voltak izgalmas részek, és nagyon sajnálom, hogy nem ezt a szintet hozta végig a könyv.
Maguk a karakterek is nagyon jók, Tonka minden egyes porcikáját, múltját, tettét megismerhetjük, de a mellékszereplőkkel is nagyon jól bánik az író, mindről annyit kapunk, amennyit kell, szükséges, hogy esetleg megszeressük őket.
Szerintem azt már mindenki kitalálta, hogy a hangulattal annyira nem voltam megelégedve. Egy igazi vérbeli horrort vártam, de ahhoz képest elég vérszegény minden értelemben, ezért is sorolnám bátrabban a thrillerek közé, de ott viszont nagyon jól teljesít. Húzzák az idegeinket: a történet lassan, de biztosan halad előre.
Viszont amivel nagyon nem vagyok megelégedve, és nagyon szomorú vagyok, az a könyv vége. Egyszerűen túl idilli lett. Persze benne van a keserűség, de túl szép, túl jó. Nem érzünk semmi veszteséget, csak annyit, hogy ennek a könyvnek is vége lett, és jöhet egy másik.
A végzet tébolyult kereke egy jó horrorkönyv is lehetne, de számomra nagyon hiányoznak a részletes leírások, amik berántanának, azok, amiktől émelyegnék a hang hatására, együttéreznék a szereplőkkel és fintorognék a brutalitáson. Mint említettem, thrillernek kifejezetten jó, de ahogy a végére érünk, csak egy könyv lesz a sok közül. Aki szereti a misztikumra és ideghúzásra épülő könyveket, azoknak nyugodt szívvel merem ajánlani, csak ne olyan várakozással álljanak neki, mint én is tettem.
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!
A Knights Within egy ígéretes roguelite játék, mely remek játékokból merít ötleteket, és azokat jól…