Tomb Raider – Filmkritika

A 2013-ban megjelent Tomb Raider a nagy sikerű sorozat újraértelmezése volt. A fejlesztők gondoltak egy merészet, és modern felfogásban értelmezték újra a régészlány karakterét. Megszűnt szex szimbólumnak lenni és egy hús-vér nő lett. (Bár továbbra is gyönyörű, ugyanakkor hihető és valóságos). A kezdeti kalandot két évvel később újabb felvonás követte, ha lehet, még nagyobb sikerrel, mint az elődöt. Arról ne is beszéljünk, hogy idén szeptemberben pedig jön a harmadik felvonás. Talán ez a siker adott okot arra, hogy Hollywood beruházzon egy újabb Lara Croft próbálkozásra, noha játékadaptációk körében az első két Tomb Raider filmmel se volt különösebb baj és Angelina Jolie is tökéletes volt a szerepre.

Jolie helyett most azonban Alicia Vikander-t láthatjuk viszont a brit régésznő szerepében. Már az előzetesek alatt is erősen kétkedve figyeltem az Oscar díjas színésznőt, ahogy verekszik, menekül, lövöldözik és nem voltam lenyűgözve. Egyszerűen Vikander fizikumát nem tudtam azonosítani Lara Crofttal. Valahogy túl törékenynek, túl vékonynak tűnt. A film kezdetén is ugyanez az élmény fogadott. Épp Lara és egy barátja épp a ringben edzett meglehetősen kevés ruhában. A hősnő kinézete azonban, bármennyire is izmos nem keltette egy olyan hősnő látszatát, aki akár egy erősebb pofont is képes lenne kibírni. (Hát még a később rá váró borzalmakat.) Azonban a sztori végére mégiscsak hozzám nőtt az új Lara Croft, amiben nagy szerepe volt a színésznő játéknak és a jól megírt átváltozásról szóló történetnek.

Apja, Richard Croft eltűnése után Lara biciklis futárként tengeti mindennapjait. Nem hajlandó elismerni, hogy a dollármilliókat érő cég és birtok tulajdonosaként apja ráhagyott mindent, nem hajlandó átvenni az örökséget se és nem akar foglalkozni semmivel, amire a neve kötelezné, mivel az egyet jelenteni apja halálának elfogadásával. Egy nap azonban bajba kerül, ahonnan a céget eddig vezető Ana Miller menti ki, egyúttal figyelmeztetve a hölgyet, hogy amennyiben nem írja alá az öröklésről szóló papírokat, elárvereznek mindent, amiért apja az elmúlt évtizedekben megdolgozott. Lara beadja a derekát, ezáltal egy kis kirakóst kapva az ügyvédtől, mellyel hozzáférhet apja titkos irodájához, ahol rálel Richard Croft Yamatai-ról szóló kutatásaira és a japán egykor uraló Himiko-val kapcsolatos elméleteire. Azonban apja, egy titkos társaságtól félve egy búcsúüzenetben megkéri lányát, hogy égessen el minden anyagot. Persze Lara nem a szófogadófajta lányok sorába tartozik és tovább nyomoz.

Bár a történet a bevezetőben is említett két játékon alapul, erősebben kötve magát az egyhez, a forgatókönyvírók nem kevés változtatást eszközöltek, hogy a sztori filmes formában is emészthető legyen. Sajnos azonban ezek némelyike olyan logikátlan és szükségszerűtlen volt, hogy a törzsgyökeres rajongók néha a fejüket fogják fogni fájdalmukban. Az egyik legszomorúbb tény, hogy Lara-t megfosztották mindenféle tudástól, így azonban a történet nagy részében tanúsított viselkedésére semmi magyarázatot nem kapunk. A főhős saját szájából hangzik el, hogy apja eltűnése után nem ment semmilyen egyetemre és kvázi csak tengődött, így viszont épp az intelligens régész lány karakter veszik, az archeológus, aki legalább annyira ért a történelemhez, mint Indiana Jones. A harcművészetekben való jártasságát legalább az edzőtermi hobbival megmagyarázzák és az íjászat is kap egy kisebb szerepet, de ennél több karakteralapozás nem jut ki nekünk sajnos. Számomra ez volt az egyik legnagyobb mellélövés a filmben, de spoilerek nélkül ugyanilyen ballépés volt Richard Croft tetteinek logikátlansága, a főgonosz inkompetenciája, és az a hét év magyarázat nélkül hagyása, ami aközött telt el, hogy Richard eltűnt és Lara Yamatai-ra érkezett.

Amit azonban eltaláltak a készítők, az a fan-service és Lara átalakulása. A film tele van a játékokra való utalásokkal szinten minden öt percre jut egy emlékezetes pillanat, amit a két új rész rajongói nosztalgiával telve fognak értékelni. (Jómagam boldogan sikongattam magamban minden ilyen jelenet során.) Van itt minden, a repülőgéptől az íjon keresztül a csákányig, de olyan egyszerű dolgok, mint a különböző akrobatamutatványok, csapdák, a hajótörés, a mászások, vagy épp puzzle elemek megoldása is helyet kaptak a játékidőben. Az ikonikus jelenet, ahol Lara felnő az eseményekhez, itt is megvan, csak más kontextusban, mint a játékban. Azonban az egy az egy elleni küzdelem és az életben maradásért elkövetett gyilkosság a nagyképernyős változatban is remekül átjött. Nekem ugyanennyire tetszett Himiko legendájának megváltoztatása is, mivel a filmes változatban nem mentek rá teljes mértékben a misztikumra, inkább elhelyezkedtek valahol a kettő között, félig-meddig reális talajon hagyva a magyarázatot.

Viszont a pozitívumok nem elég erősek ahhoz, hogy a film és forgatókönyvi hibákat ellensúlyozzák. Hiába a remek színészek, Vikanderen kívül kevesen kaptak értelmes szövegeket és szerepeket. Az aktuális fő gonosz nem túl emlékezetes, ráadásul logikátlan, a cselekmény tele van megmagyarázásra váró lyukakkal és hiába a két órás játékidő, valahogy mégis kevésnek tűnik az egész. Félek, hogy ez a film nem elég erős egy sorozat nyitányának, de ne legyen igazam, ugyanis a film megnézése után szívesen vennék egy második részt. Ha értékelnem kellene, akkor játékadaptációk során valahová a Prince Of Persia környékére lőném be minőségileg, bár határozottan a Herceg kalandjai alá egy leheletnyivel. A sorozat rajongóinak erősen ajánlom, de új nézők is bátran tehetnek egy próbát.