The Last of Us: Part 1 – Teszt
2 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Lassan 10 éve már (hogy repül az idő), hogy Ellie és Joel kalandjai a PS3 hardverét nem kímélve facsart ki minden egyes elérhető számítási kapacitást az éppen akkortájt leköszönő konzoltól. A látvány, a történet és a játékmenet is elképesztő volt, teljesen egyedi és szinte hibátlan. Később a PS4 eljövetelével a fejlesztők kiadtak egy felújított változat, ami azonban egyszerű grafika ráncfelvarrás volt, s ha nem voltunk éppenséggel nagy pixelvadászok, akkor igazából nem is volt nagy különbség a két verzió között, arra viszont tökéletesen alkalmas volt, hogy aki a PS3-as generációból kimaradt, PS4-en pótolhasson.
Úgy néz ki azonban a Naughty Dog jónak látta PS5-re is kiadni a játékot, azonban itt már nem elégedtek meg egy egyszerű grafikai tuninggal. Érdemes megjegyezni, hogy bár a marketing anyagokban végig az szerepelt, hogy ,,az alapoktól építettük újra a játékot”, ez csak félig igaz. Mint sok minden másban, a készítők itt is egy új kategóriát teremtettek, valahol félúton egy remake és egy remaster között. Ugyanis a mechanikák, a történet és minden lényeges elem maradt a régi, azonban a technológiai lehetőségek bővülését maradéktalanul kihasználták. Mi változott akkor?
Első sorban a látvány mérföldekkel szebb lett, rá se lehet ismerni szinte a játékra. Majdhogynem egy szintre emelkedett a második résszel. Elképesztően részletgazdag lett a táj, sokkal több tárgy, látnivaló és természeti jelenség került be, melynek hiányát egészen addig nem is éreztük, amíg nem láttuk, hogy ezt bizony így is lehet. A karakterek sokkal élethűbbek lettek, az utolsó ráncokat és szeplőket is meg lehet számolni, az előző generáció üveges tekintetei helyett pedig érzelmekkel teli élőlényeket kapunk, ami Troy Baker és Ashley Johnson játékának köszönhetően pedig még magasabb szintre emeli az amúgy is a fellegekben járó játékot.
A Naughty Dog célja az volt, hogy az újra-kiadással egységes egésszé tegyék a két játékot és ez sikerült is. Átemelték a második részben ismert fegyverfejlesztés animációit, az új, haptikus visszajelzéssel dolgozó kontrollernek hála pedig most a kezünkben érezhetünk minden egyes rezdülés, kezdve a lövések erejétől, az íj felhúzásán át, a tenyerünkben dobogó esőcseppekig. A világ kinézete is változott, mivel a PS3-as éra korlátjait elrejtendő színvilág és néhány árnyaló megoldás helyett most egy sokkal realisztikusabb, s bizarr módon, a veszélyek ellenére, sokkal hívogatóbb élményt kapunk. Számos tereptárgy bekerült, a harcrendszer sokkal dinamikusabb lett a sok fedezéknek hála, ráadásul a törések, robbanások és egyéb pályát romboló hatások is csak hozzáadnak az élményhez.
A programot én a legnehezebb fokozaton vittem végig, s meglepő módon most először éreztem azt, hogy a játék bár büntet, mindezt tisztességesen teszi. Kis odafigyeléssel és ügyességgel ritkán kerültem lőszerhiányba, s valahogy az volt az érzésem, hogy a ballansz is jól lett belőve, mivel a nehezítést most először nem abban éreztem, hogy egy egész tárat kell beleeresztenem valakibe, hogy meghalljon, hanem inkább abban, hogy ugyanaz az egy lövés az ellenfelet és engem is leteríthet. Bevallom őszintén távoli emlék, de úgy érzem itt is igazítottak csöppet a játékon.
A főszál mellett megkaptuk a Left Behind DLC-t is, ami Ellie előzménytörténetét meséli el. Sajnos azonban aki a multiplayer mókára is vágyott, csalódni fog. Azt a Naughty Dog elegánsan kihagyta a játékból, bár őszinte leszek, nekem nem hiányzott. A The Last of Us számomra egy olyan élmény, amit mindenkinek egyedül kell megtapasztalnia, s ami a játékmenet mellett a történetmesélésben igazán erős. Aki nem próbálta, most eljött az idő, aki meg már ezerszer végigjátszotta, annak is érdemes lehet majd beruháznia a felújított változatra.
