The Last of Us – Kezdett a második évad!

Neil Druckmann és csapata vitathatatlanul az egyik legminőségibb játékot tette le az asztalra néhány évvel ezelőtt. A második rész bár kapott hideget-meleget, egy kiemelkedő alkotás volt. A történetmesélés, a hangulat, a szereplők és a színészek teljesítményére alig lehetett valami rosszat mondani, és ha ez nem lett volna elég, még a játékmenet is remekelt. Ennek ellenére az alkotás megjelenését számos botrány követte, kezdve a fejlesztők fenyegetésétől, a szinkronszínészek abúzálásán át egészen odáig, hogy sokan egyenesen a Naughty Dog stúdióját akarták bojkottálni és bezáratni a játék eseményei végett. Nyilván itt és most leszögezem, a felháborodás, az erőteljes érzelmek, a düh mind-mind teljesen jogosan törhettek felszínre a játék eseményei miatt, de ezt kivetíteni az alkotókra elmeháborodott magatartás. Elvégre pont az volt a fejlesztők célja, hogy átérezzük Ellie helyzetét, hogy aztán pár napnyi játék után a megfelelő tanulsággal álhassunk fel a játék elől. Azonban az a szintű gyűlölethullám, ami a rajongóközösség nem éppen ép elméjű tagjaiból előtört, minden tekintetben elítélendő.

Ezeken az eseményeken gondolkodva és a számomra a Critical Role végett régóta szeretett Laura Bailey szívbe markoló interjújára emlékezve (ahol könnyekkel küzdve arról mesélt, hogy születendő gyermekét is a halálba kívánták, amiért meg merte formálni Abby karakterét) vártam hát, hogy mit rakott le Craig Mazin és csapata egy évadnyitóra. Érdekelt mennyire lesznek bátrak, hogyan fogják elindítani azokat az eseményeket, amiket játékosként évekkel ezelőtt nem akartam elhinni és órákig teljes tagadásban élve haladtam előre, várva a fordulópontot. Ez azonban elmaradt, helyette egy sokkal lassabb, megfontoltabb, a helyzet felvázoló évadnyitót kaptunk, ami bár nem maradt izgalmak nélkül, nem is hagyott olyan mély nyomot, mint a játékbéli változat első pár órája.

A történet négy évvel jár az előző rész eseményei után. Joel tettének következményeivel küszködik, és Ellivel Jackson városában tengetik mindennapjaikat, többnyire a város védelmével, fejlesztésével, életben tartásával és Ellie esetében járőrözésekkel elütve az időt. A másik oldalon néhány megmaradt Firefly, akik egy szerencsés véletlen folytán túlélték Joel mészárlását bosszút esküszik a férfi iránt. Az első rész nem is akar ennél többet elmesélni, egyszerűen felvázolja az alapszituációt, megmutatja hol vannak most a karakterek itt-ott kiegészítve kicsit a már a játékokból ismert eseményeket. Utóbbit ismerők kedvéért annyit megemlítenék, hogy a játék kezdete előtt egy nappal járunk, így az ott pusztán szóban elmesélt eseményeket a sorozat kereteiben „élőben” is átélhetjük, ezzel további mélységet adva a jól ismert karaktereknek.

Akik egyébként egész jó castingnak örvendenek. Pedro Pascalt és Bella Ramsay-t senkinek nem kell bemutatni, de az újak között is sikerült néhány telitalálatot bevinni. Isabela Merced számomra nagyon szimpatikus Dina lett, Young Mazinoról pedig akár mintázhatták is volna Jesset. Kaitlyn Dever Abby-jéből sajnos nem sokat láthattunk az első rész során, számomra kicsit túl nőies, túl szép és túl törékenynek tűnik a játékbeli változatához képest, de későbbiekben a játékával könnyedén tud bizonyítani. (Bár zárójelben jelzem meg, hogy Kaitlyn sokkal jobban hasonlít Ellie-re, mint Bella bármikor.) Abból, amit eddig láttam, egyelőre van okunk bizakodni, a színésznő múltját tekintve pedig nem hiszem, hogy kellene félnünk bármitől is.

Sajnos azonban nem mehetek el szó nélkül Bella Ramsay mellett, aki az első rész alapján nem igazán találja még magát. Az első évadban sok olyan jelenet volt, ahol Ellie-t láttam, hallottam visszaköszönni a képernyőről. A 14 éves kislány eladása nagyon jólment a színésznőnek. Most azonban vannak részek, amikor nagyon jól működik a hölgy (főleg az akcióorientáltabb, feszültebb jelenetek, ahol egyedül van), azonban nagyon sokszor inkább paródiába ment át a teljesítménye. Egyfelől nem igazán értem azt az új, meggondolatlan tinilányos viselkedésformát, amit ráagattak szerencsétlenre, másfelől ezek tálalása még csak nem is igazán sikerült Ramsaynek. Egyszerűen ezen a ponton nem mutat jól neki a hülyéskedés, pláne egy clickerekkel teli helyen, arról nem beszélve, hogy azok után, amin túlment az első évadban, minden épeszű ember a végtelenségig megfontolt lenne, nemhogy még ő. Ezzel a vitatható döntéssel és játékkal szemben viszont van néhány nagyon is jól sikerült megmozdulása, amik miatt lehet bizakodni a későbbiekben. Egyelőre azonban úgy érzem, hogy Bellára építeni az egész évadot így nehéz lesz. Nyilván hátrányból indul, mert míg kiütközően láthatóak az eltelt évek a játékban (és gyanítom a rajongók nézik az adaptációt), addig a kortalan arcú színésznőt nagyon nehéz eladni egy felnőttebb, traumáktól és gyásztól meggyötört nőnek.

A másik oldalon viszont ott van Pedro Pascal, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Bár a férfi nem kap tetemes játékidőt (azt sajnos Ellie viszi most el), mégis képes maradandót alkotni körülbelül egy perc leforgása alatt. Elképesztő színészi teljesítmény, amit a Joelt megformáló színész szinte zsigerből hoz, és nem egyszer néztem vissza azokat a finom váltásokat, amiket másodpercek alatt tudott egy jelenetben Pedro produkálni. Olyan apró arcizom változással került át a kőkemény, elsőévad végi énébe a bűntudattal és apaság érzésével küszködő férfi szerepéből, hogy azt öröm volt nézni, és olyan elemi erővel hatott egy apró szó, hogy libabőrős lett tőle a hátam. „Megmentettem.”

Bár még csak a felvezetőnél járunk, a forgatókönyv hiányosságai mellett nem tudok sajnos elmenni. Ellie és viselkedése csak egy dolog, de az utóbbi időben engem egyre jobban zavar, ha egy film meg akarja magyarázni saját magát. És sajnos a Last of Us 2-ben pontosan ez történik. Semmit nem bíz a véletlenre, mindent a néző elé tár, nem hagyja játszadozni a képzeletet, nem engedi gondolkodni a befogadót a karakterek motivácóin. Bár nem olyan hangsúlyosan nyomja le a torkán az „ez ezért történik, érted?” érzést, mint nála sokkal rosszabb prodoktumok, engem mégis zavart. Példának okáért a játékot átélve a felénél jöttem rá, hogy miről is szól igazából ez a történet, kellett egy perspektíva váltás, hogy Abbyre ne egy levadászandó rohadékként gondoljak, ne a bosszú minden érzésével menjek át bárkin, aki az utamba áll, hanem megértsem az ő álláspontját, lássam, hogy az ő élete milyen volt. A játék mesterien hozta ezt az éles váltást és gyönyörűen dobta ki a játékost a jogosnak gondolt bosszúhadjáratából. A sorozat ezt nem teszi meg, már az elején elmeséli és tudatosítja, hogy mi a célja, hogy szeretné, a néző lássa ezt a kettősséget, szimpatizáljon csak mindenkivel. És szerintem ez egy gyáva megoldás. Ha Neil Druckmann bele mert állni ebbe a történetbe, ha vállalta a következményeket, akkor Craig Mazinnak és a sorozatnak is vállalnia kellett volna (talán még a casting során is). Pont az a meglepetéssel érkező brutális trauma és a játék által okosan közvetítettet út az, ami ezt a történetet azzá teszi, ami. Sajnos a sorozatból ez úgy néz ki, hiányozni fog.

Azonban távolról se gondolja senki, hogy a Last of us második évada rossz lenne. Még mindig egy kiemelkedő alkotással van dolgunk, remek látvánnyal, a játék hangulatát pontosan visszaadó hangulattal és kiemelkedő színészekkel. Szerintem az első rész évadnyitónak kicsit lapos és bátortalan volt, viszont egy tökéletes felfezetőnek tekinthető az alaphelyzet tisztázására. A Last of us-t (és gyakran a Naughty Dog egyébb játékait is) gyakran vádolják, hogy túl filmszerűek akarnak lenni, sokszor a játékmenet rovására. Egyelőre azt érzem a passzív élmény után, hogy mégiscsak kellenek a játék alapelemei, hogy az eredetileg elképzelt élményt kapjuk. Abban is biztos vagyok, hogy lesznek még itt meglepetések, lesznek sokkoló részek, és lesznek újabb traumatikus élmények, csak győzzük kivárni. Egyelőre a felütés jó, lássuk lesz-e jobb.

 

Teljes évadértékelő és pontszám a sorozat befejezése után érkezik.