Bár az olasz profi focistától, Pirlótól származó idézettel lehetne még gamerfejjel is vitatkozni, egy dolog holtbiztos. A PlayStation megjelenése fordulópont a játékok történetében. A Nintendo sikere után nem volt kérdéses, hogy a videojátékokban oltári pénz van, s így számos gyártó próbált felszállni a sikervonatra. A Sony 1946-os megalakulása óta csupán távolról figyelte, hogy mi történik, egészen a 90-es évek közepéig, amikor aztán új lovagként lépett színre, s mind a mai napig az egyik legsikeresebb konzolgyártóként ismerik el. (Én biztosan.) Ehhez azonban kellett, hogy 1986-ban a Sony előrukkoljon a CD-ROM-mal. A fejlesztők hamar rájöttek, hogy érdemes kazettáról váltani, már csak a nagyobb tárhely miatt is. Azonban a Sony ennek ellenére is relatíve későn, 1994-ben lépett a piacra, s állt elő saját gépével, a PlayStation One-nal. Eddigre PC-n már régen CD-ROM-alapú terjesztés folyt, így tapasztalt fejlesztők támogatták a Sony masináját, amin már könnyű volt 3D-s grafikákat és előre renderelt videókat is felvonultatni. S hogy hol is kezdődik az a bizonyos lista? Milyen emlékekkel rendelkezem a „régi szép időkről”?
Igazából nem is tudom, hol kezdjem. Megpróbáltam körbekérdezni a családnál, hátha emlékszik valaki, hogy mi volt az első játék, ami a gépbe került, de sajnos senki nem emlékszik pontos címre. Az bizonyos, hogy akkoriban egy ilyen gép egy átlagos család számára nagyon drága mulatság volt, s csak részletre tudtuk finanszírozni a masinát. Az is bizonyos, hogy karácsonyra érkezett a gép és az is, hogy a kezdő játékok között ott volt a Resident Evil 2 és a Tomb Raider 2 is. Mindenesetre, ha megkérdezik, hogy mi az első játék, ami eszembe jut a PlayStation név hallatán, úgy az utóbbit említeném. Majd ha kapok egy pár másodperces hatásszünetet, elkezdenek ömleni a címek és karakterek: Crash Bandicoot, Spyro, Metal Gear Solid, Driver, Spider-Man, Final Fantasy VIII és IX, Oddworld: Abe’s Oddysee, Gran Turismo, Tekken, Silent Hill, Dino Crisis és még sorolhatnám.
Rengeteg szép emlékem van ebből a korszakból, és a következő cikkekben szépen végig is fogom venni őket. Azonban a PlayStationös korszakom sok olyan játékot is termelt, amit sokan alig ismernek. Az egyik ilyen például az Army Men 3D. Ebben a játékban a közismert zöld, műanyag katonákkal kellett felvennünk a harcot, szintén műanyag katonaként. Itt nem lehetett ész nélkül rohanni előre, taktikusan kellett előrehaladni, felmérni az ellenség helyzetét, és taktikusan kiiktatni őket. Ők nem mozogtak, azonban ugyanúgy egy-két lövés voltunk nekik, mint ők nekünk. Mindehhez jöttek még a csapdák, a különböző fegyverek és társaik. A játékélményhez az osztott képernyős móka is hozzájárult, így hosszú délutánokat lehetett elütni egymás levadászásával.
A következő emlékem a Panzer Front, egy tankokkal operáló játék, ahol az ellenséges frontvonalak mögé való betörés volt a célunk. Természetesen a grafika meg se közelítette a mai játékokat, azonban a mechanika (legalábbis az emlékeimben) nagyon jól működött. A fő kihívást az jelentette, hogy oldalba tudjuk kapni az ellenséget, mielőtt ők teszik ugyanezt. Hasonló kaliberű játék volt a Nuclear Strike is, ahol helikopterrel kellett rendet tenni az ellenség fölött. A játék felülnézetes módban működött, túszokat, ládákat kellett kimentenünk, bázisokat lerombolnunk. Mindezekhez előre renderelt átvezetők nyújtották a hangulati segítséget.
Verekedős játékok terén a legtöbb embernek általában a Tekken szokott eszébe jutni, azonban nálam egy ennél brutálisabb, s kevésbé ismert program merült fel, így a cikk írása közben: a Thrill Kill. A játékban betegebbnél betegebb karakterek gyepálták egymást, olyan elborult helyszíneken, mint mocskos csatornák, elmegyógyintézetek és társaik. Volt itt minden, a kényszerzubbonyos őrülttől egészen a lenge öltözetű, sokkolóval támadó nővérkéig. Nem is értem, szüleim hogyan engedhették, hogy ilyen program a kezembe kerüljön, azt meg pláne, hogy miért a nálam öt évvel fiatalabb húgaimmal játszottuk ezt a játékot a legtöbbször.
Szintén egy bevillanó emlék: a Syphon Filter. Ez az a játék, ami sosem volt meg, csak kölcsönkaptam. Emlékszem, hogy mennyire jó története volt, és a kommandós játékmenet is teljesen bejött. A játék érdekes módon kombinálta a TPS- és az FPS-elemeket, ráadásul, míg az Armor pótolható volt, addig karakterünk élete sose növekedett, külön nehézséget szolgáltatva a programnak. S ha már Syphon Filter, akkor érdemes megemlítenem a Danger Girl nevű játékot, ami hasonló kategóriákban indult, azonban kevesebb elismerést kapott. A játék, amennyire emlékszem, egy képregény alapján készült, azonban játékként nem kapott túl jó értékeléseket. Mégis emlékszem, mennyire jól elvoltam vele akkoriban. Itt is a fő hangsúly a lopakodáson volt, bár messze nem volt semelyik játéknál annyira kihegyezve a játék a settenkedésre, mint a Metal Gear Solidban. (Erről majd később, külön cikkben).
Most, hogy így írom a cikket sorra merülnek fel a játékok, amikkel több kevesebb időt eltöltöttem. A Playstation évekig volt velem, s még az első PC-m után is sokat játszottam vele, sőt PS Vitán és a mobilomon is gyakran kapok elő egy-egy PS1-es címet. Azonban számos játék még ma is él, ráadásul úgy érzem, hogy többségük megérdemel saját cikket, így a következőkben őket fogom végigvenni. Nektek van olyan élményetek, játékotok, amit esetleg nem említettem a cikkben, amire szívesen emlékeztek, amit még ma is kipróbálásra ajánlanátok a nagyérdeműnek?
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!