Kategóriák: CikkekMobil tesztekPC tesztekSwitch tesztek

Teenage Mutant Ninja Turtles: Splintered Fate – Játékteszt

Valószínűleg nem kell senkinek bemutatnom azt a jelenséget, amikor gyerekként szerelembe esünk az egyik általunk olyannyira kedvelt mese főhősével. Bizony, ez a helyzet az én gyerekkoromban is fennállt, amelyre a legjobb példa az Inuyasha iránti rajongásomon felül a Tini Nindzsa Teknőcök animációs sorozatban lévő, általam is Rafinak becézett teknős iránt kezdtem el már-már betegesen vonzódni. Ezen rajongásom talán így felnőtt koromban sem múlt el, így nagy örömömre szolgált az a tény, hogy a pár hónapja beszerzett Nintendo Switch konzolra is ellátogat a legújabb mobilos TMNT játék portja, amelyben bizony irányításom alá vehetem a kedvenc zöld „békámat”. Remélem ez a szavajárásom minden Teknőcök rajongónak leesett vagy majd később nagyot fog koppanni.

Mivel csak késői életéveim során csatlakoztam a videojátékok világához, ezért a legtöbb Tini Nindzsa Teknőcök univerzumában játszódó alkotás sajnálatos módon kimaradt, ezeket azonban mostanság kezdtem el pótolni, kisebb-nagyobb nehézségekkel, hiszen a legtöbb projekt régebbi konzolokon volt csak elérhető, amelyekkel egyelőre még nem rendelkezem. Fentebbi gondolataim kiegészítéseként is szolgál ezen információ személyemről, hiszen az oldschool éra konzoljainak megvásárlása korántsem pénztárca kímélő program, így amíg a munkám általi zöldhasúból be tudom szerezni magamnak a régebbi konzolokat és az arra vonatkozó pótlandó gameszkókat, beruháztam egy Switch-re.

Bár a mobiljátékok terén inkább csak a memóriánkat fejlesztő párkeresőket függtem unalmas perceimben, néha komolyabb hangvételű produktumokra is rálestem, példának okáért említésre méltó a Plants vs. Zombies széria. Amikor tudomást szereztem a TMNT franchise új részéről, csakis egy kipróbálás erejéig jutottam el, mivel úgy éreztem, ez a játék bőven megérdemel egy konzolos vagy egy PC-s portot. És láss csodát, vágyam meghallgatásra került, és ha minden viccet félretéve nem is csak én gondolkodtam így, a játék fejlesztői és kiadójának döntése alapján először a Nintendo kézikonzoljára is ellátogatott a Zúzó elleni harc kezdetének története.

Tudni kell rólam a korábbi „bemutatkozó” jellegű írásomból azt is, hogy nem mindig van türelmem az adott akadályok leküzdéséhez, de feladásra még szerencsére sosem kényszerített egyik „gameszkó” sem. Amikor első halálom során visszakerültem a játék legelejére – csak hogy durr bele bumm, in medias res kezdéssel vágjak neki az élményem beszámolójának – ott jöttem rá igazán, milyen stílusú játékkal van dolgom. Valahogy korábban kevés tapasztalatom volt a roguelike zsánerrel kapcsolatban, itt azonban úgy érzem belecsobbantam a medence legmélyebbik pontjába, ahol bizony sem mentőmellény, sem pedig csinos vízimentő fiúk nem vártak rám, hogy fulladozásomra és segélykiálltásomra reagálva, kimentsenek a veszélyes vizek martalékából.

Visszatekerve picit a képzeletbeli idő kerekét, a TMNT: Splintered Fate című alkotás legeleje példaértékű arra vonatkozóan, hogyan lehet egy tutorial érdekes és fun is egyben. Nem éreztem azt, hogy a bemutató és tanító jellegű prológus kizökkentene a történetből, sőt ezzel ellentétesen végig úgy voltam részese az élménynek, mintha maga Szecska Mester vigyázó és óvó kezei alatt tanulnám ki a harcművészet rejtelmeit. Nincs mese, vagyis az van, de minden viccet félretéve, újra gyereknek érezhettem magam. Ezen rövid de annál tartalmasabb bevezető után egyből megtörténik – a már mesékből is jól ismert – tragikus esemény, amelynek során mesterünk és apánk köddé válik és a mi feladatunk lesz felkeresni mentorunkat. Utunk során azonban rengeteg akadályra bukkanunk, amelyek rosszakarók formájában jelentenek veszélyt életünkre és egyben a küldetésünk végkimenetelére is.

A történet bár egyszerű, de nagyszerű, és ahogyan előre haladunk a kitűzött célunkat beteljesítve, egyre több titokra derül fény, amely egyre több ellenséget jelent számunkra. Zúzó nindzsáin át, a robot Egerészeken át mindenféle gonosztevő megfordul majd a már jól ismert képregény világból. A pályák 99% egyébként egy elég érdekes és jól működő rendszer szerint osztja el a különböző részeket. Kapunk szimpla ellenségeket felvonultató szegmenseket, ahol a nehézséget inkább a tömeges támadók káosza okozza, amelyben bizony helyt kell állnunk a reflexeink legjobbja szerint. Ezen részeket követi egy pihenő opció, ahol életerőnket tudjuk feltölteni, továbbá a pályán összegyűjtött ereklyékből egyéb tudást és fejlesztést vásárolhatunk karaktereinkre.

Mielőtt azonban ténylegesen az adott pályán lévő főellenséggel való küzdelembe kezdenénk, mindig ott vár majd ránk az előcsarnok, és egy miniboss, aki felkészít minket a jövőbeli harcokra. Külön érdekesség, hogy a főmuftik „védelmezői” véletlenszerű gyakorisággal törnek borsot az orrunk alá, így elhalálozásunk esetén valószínűleg más gonosztevővel akasztjuk össze a bajszunkat. Játékmechanikát tekintve mind a négy teknőc más-más képességgel rendelkezik, így ezen lehetőségek tárházának összessége és jócskán kitolja az amúgy is magas óraszámot, amelyet rááldozhatunk ennek az alkotásnak az oltárán. Mint már korábban is említettem, a harcok többsége főleg a reflexeinkre hagyatkozik, így a gyors harcmodor elkerülhetetlen eleme lesz végig az utazásunk során.

A hanghatásokat, szinkronhangokat és a zenei aláfestést is külön dicséret éri, mivel minden fülembe mászó dallam és párbeszéd maximálisan hozzátett az amúgy is kiemelkedő élményeimhez. Michelangelo furfangos és viccelődő attitűdje, Raffaello bosszankodó és haragos kirohanásai, Leonardo a türelmes vezető szónoklatai és Donatello technológiai vívmányainak bemutatásai pontosan azon hangnemben és stílusban értek hallójárataimhoz, ahogyan azt gyerekként is átéltem a mesék megnézése során.