Távol a világtól – Filmkritika

A streamingplatformok az utóbbi időben rengeteg olyan filmre adták az áldásukat, amelyek inkább színházi produkciók, mint filmvászonra kívánkozó alkotások. A Távol a világtól sajnos pont egy ilyen film, ahol klisés és kiszámítható minden jelenet, előre kitalálható, hová vezet az amúgy teljesen életszerűtlen párbeszéd a színészek között, és mindeközben a néző úgy érzi, ha egy hentfilmet készítettek volna a Netflixnél, akkor az első fél órában ment volna az összes főszereplő a darálóba. Mindezek mellett a szereplők bénaságából és a már-már a Truman Show-ra hajazó akadályozó tényezőkből fakadóan a teljes játékidő alatt be vagyunk zárva egy korlátozott játéktérbe, ám a 141 perces szenvedésen igazából egyedül azért éri meg végigküzdeni magunkat, hogy biztosak lehessünk afelől, semmiről sem maradtunk le. Hiszen amúgy a film alapötlete és kiindulási pontja valami zseniális, és egy lebilincselően izgalmas, misztikus, fantasztikus apokalipszises vagy disztopisztikus mű kerekedhetett volna belőle.

Adott ugyanis egy eléggé elcseszett család (a fontoskodó Julia Roberts és az elég töketlen Ethan Hawke, no meg a két hasonlóan életképtelen, nyavalygós gyerekük), akik kivesznek egy házat egy nyugis környéken, szezonon kívül, hogy kiszabaduljanak a városi mókuskerékből. Aztán a pihenésük elején történik valami (egyszerre nincs internet, meg tévé sem, és a strandon is fura eseményeknek lesz szemtanúja a család), aminek óriási jelentőséget nem tulajdonítanak, és visszatérnek a bérelt szállásukra. Az éjszaka viszont bekopogtat hozzájuk egy apa és lánya, akik állításuk szerint a ház tulajdonosai, és mivel felfordulás volt a nagyvárosban, jobbnak látták inkább itt tölteni az éjszakát, ugye nem bánják a kedves bérlők?

És a türelmetlenebb nézőket valahol itt veszíti el a film véglegesen. Ez az éjszakai bekopogtatás és az azt követő idióta beszélgetésfolyam annyira valószerűtlen, fárasztó és idegőrlő, hogy embert próbáló folytatnia lejátszást. Ahelyett ugyanis, hogy mindenki abban lenne érdekelt, hogy egy természetesen kellemetlen és meghökkentő helyzetet a leggyorsabban és leghatékonyabban rendezzenek, elkezdődik a sunnyogás, a gyanakvás, meg a kakaskodás, és még egy pisztoly is megcsillan az egyik fiókban. Mindez csak azért, hogy a nézőben szintén gyanakvást keltsenek az éjszaka közepén felbukkanó két idegennel kapcsolatban, meg lehessen húzni az időt.

A lejtmenet pedig folytatódik tovább, hiszen ha a készítők gyorsabban adagolnák az információt arról, hogy mi is zajlik a külvilágban, akkor olyan egy óra elteltével jöhetne is a stáblista. Így hát időt kell húzni, összeesküvéselméleteket kell bedobálni, számítógépesen animált állatcsordákat kell véletlenszerű módon elhelyezni a sztoriban, és természetesen mindig valakinek külön utakon kell járnia, hiszen ha csapatban maradnának a szereplők, több esélyük lenne a túlélésre és gyorsabban jutnának hozzá az infókhoz is. De neeem…

Lehetett volna érdekes kibontakozása a kiindulóhelyzetnek és a történetnek, de minden csak lóg a levegőben, minden szál elvarratlan, mindenki a saját kis világában bolyong. Lehetett volna az állatos vonalra felhúzott szimbolikája a filmnek, görbe tükör az emberiségnek, de sajnos ez sem teljesült, és ennek legékesebb példája a „szarvasokra ordibálás”, ami azon túl, hogy teljesen kiszámítható, én fogtam közben a hasamat a nevetéstől, pedig szerintem inkább az elborzasztás lehetett a készítők szándéka. Hiteltelenné és nevetségessé válik a jelenet, ráadásul a színészi játék is pocsék, de az animált szarvasok is elütnek a környezetüktől – egyszerűen gagyi hatást kelt az egész, ahogy a „teslás jelenet” is. (Újabb ok, amiért nem filmet kellett volna készíteni a történetből, vagy ha mégis, akkor okosabban kellett volna elkészíteni a vizuális részt, hogy ne üssön ennyire el.)

Szólhatna a film az emberi drámáról, de ehhez szerethető (vagy éppen konzisztensen utálható) karakterekre lett volna szükség, ami helyett csupán üres bábokat kapunk, akiknek a párbeszédeit valószínűleg már a forgatókönyvírók sztrájkjának tervezése közben írhatták meg, annyira esetlegesek és valótlanok. Vagy akár lehetett volna legalább egy frappáns lezárása a sztorinak, de még csak ezt sem sikerült összehozni. Minden jelenetről jelentre kiszámíthatóan halad előre a nagy semmi felé. És a néző a végén csak amiatt lélegezhet fel, mert végre véget ért a szenvedése, és egy nagy marék semmivel bocsátják útjára. (A fórumokat olvasva eléggé megosztott a hazai közönség, és pár kérdés másokban is felmerült: volt, aki szerint a szereplők végig úgy viselkednek, mintha egy zombis videójáték NPC-i lennének, illetve többekben felmerült, hogy vajon tényleg vannak olyan gyerekek, akinek csak abból áll a világ, mint a filmbeli „kullancsos” fiúnak és „sorifüggő” lánynak? És tessék már mondani, a tankerhajók manapság már legénység nélkül üzemelnek, azért nem lehet manuálisan átvenni felettük az irányítást, ha probléma történik?)

Persze, vannak elgondolkodtató pontjai a filmnek, és nagyon is fontos kérdéseket pedzeget a történet, és ami a legfontosabb: rengeteg kiaknázatlan potenciál rejlik az alkotásban. Összességében azonban semelyik elemével sem lehetünk elégedettek: rossz a vizuális rész (számítógépes animáció, kameramozgás stb.), rossz a színészi alakítás (Julia Roberts a legnagyobb csalódás ezen a téren), rosszak a párbeszédek, kiszámítható a cselekmény, mégsem tart sehová a történet, az ütemet pedig számtalan balul elsült, már-már nevetséges jelenet szakítja meg. (Amelyek közül talán a táncikálás és a szarvasokkal üvöltözés a két igazi facepalmozós mélypont.)

Vagy komolyabban hozzá kellett volna nyúlni az alaptörténethez, és valami kerek egészet alkotni belőle, ahogyan tette azt a zseniális Ne nézz fel!, vagy novellaként kellett volna tekinteni rá, és ebben az esetben lehetett volna belőle egy sokadik sorozat vagy rövidfilm, ami tökéletesen illeszkedik a Netflix kínálatába. Így azonban sok nézőnél csak annyit értek el, hogy Julia Roberts lekerült a húzónevek listájáról, megnézettek velük egy fárasztó és túlzottan elnyújtott filmet, aminek se füle, se farka, ami mellett persze, lehet beszélgetni sokat a látottakról, de a ténylegesen felvetett kérdések helyett az eszmefuttatás egy része arról fog szólni, hogyan lehetett az alapötlet kidolgozását így elbaltázni.