Szellemirtók – Az örökség – Filmkritika

Az 1984-ben megjelent Szellemirtók film már megjelenésekor egyből klasszikussá vált, ami a készítés körülményeit figyelembe véve nagyon nagy szó. A netflix The movies that made us című sorozata egy egész részt szentelt a négy jó-barát kalandjainak, melyből kiderült például az is, hogy Bill Murray-ről még maga a rendező se tudta, hogy ott lesz-e az első forgatási napon, a fejeseknek nem tetszett a Ghost Busters név és úgy egészében ahol problémába lehetett futni, bele is futottak a szakemberek. Hál istennek, ahogy ezt mondani szokás, a film viszont létrejött, látott és győzött, a többi pedig már csak történelem. A két klasszikus rész saját hibái mellett egy olyan bájjal és szórakoztató erővel rendelkezik, amitől még napjainkban is képes az egyszeri nézőt a képernyő elé szegezni. Sok játék és sorozat mellett készült később egy harmadik film is 2016-ban, amelyet nem nevezünk nevén és örökre elfelejtünk, majd idén 2021-ben érkezett egyfajta harmadik rész, mely egyszerre tisztelgés a nagy elődök előtt (első két rész), illetve egy fiatalosabb, modernebb, újragondoltabb változat a szellemirtók világából. A végeredmény az előddel óriási tisztelettel bánó, jó néhány gyerekbetegségtől szenvedő, azonban érdekes és szórakoztató produktum.

Az Örökség azonban szakított az első két film felnőttes, tudományos nézőpontjával és helyette egy ifjú tudóspalánta Pheobe és családja kerül. A kis hölgy ráadásul nem más, mint a megboldogult Harold Ramis által megformált Dr. Egon Spengler kosunokája. A család, mivel apjuk a szellemek miatt elhagyta őket nem is ismeri az egykor népszerű nagypapát, Pheobe anyja (Egon lánya) pedig kifejezetten utálja apját. Azonban mikor hír érkezik Egon haláláról és az adósságokkal küzdő családra száll a kis város lakói által csak Kosz-gazda házának nevezett ingatlan és farm, az egész család élete fenekestül felfordul.

A film szinte percenként kedveskedik a rajongóknak valamilyen apróbb easter egg-gel, kezdve archív felvételekkel, tárgyakkal, nevekkel. Az 1984-es film bevágásai nagyon szépen simogatják a nosztalgiázni vágyó idősebbek lelkét, az egyszerű beszólások és karakterekre való utalások pedig mindig megmosolyogtatják a nagyérdeműt. Az egész filmről süt, hogy óriási szeretettel nyúltak az alapanyaghoz, ugyanakkor az is látható, hogy megpróbálták modernizálni a bevált receptet és új szereplőket behozni a köztudatba.

Utóbbi többé-kevésbé, kisebb zökkenőkkel sikerült is. Az ikonikus négyest persze nehéz túlszárnyalni, azonban a casting ígéretes tehetségeket vonultatott fel a vásznon. Kár, hogy ezek közül egyedül Pheobe karaktere és színészi munkája ért valamit. Mckenna Grace színészi munkája az egyedüli, ami azt hozta, amit egy fiatalokra építő Szellemirtók filmnek hoznia kellene. Pheobe egyben testesíti meg az idősebb rajongók gyerekkori énét és a mai fiatal tudóspalánták példaképét. Kíváncsi, szerethető, rengeteg abszurd faviccel, azonban okos gondolatokkal és menő jelenléttel. Akármikor őt mutatta a kamera jó érzés volt figyelni, ahogy kideríti származásának rejtélyeit, nyomoz a paranormális jelenségek után vagy harcol a jó ügy érdekében. Pheobe karaktere mellett nekem külön tetszett a Podcast névre hallgató kis srác is, remek humorral és összhanggal működtek együtt, bár el tudom képzelni, hogy sokak inkább csak lesajnálóan fognak mosolyogni egy-egy beszólásán.

Kár azonban, hogy ez a minőség a többi szereplő játékát egyáltalán nem jellemezte. A Stranger Things sztárja, Finn Wolfhard mintha csak egy nyári táborban gyakorolt volna. Persze nem segített, hogy a film cselekményének a szempontjából a karaktere is teljesen felesleges és hasztalan, de még a minimális érzelmi reakciók és színészi alaphúzások se jöttek át a játékán. Nem tudom, hogy a megfelelő rendezői utasítás hiányzott-e vagy csupán a srácban van ennyi, mégis úgy gondolom, hogy a Stranger Thingsben valahogy többet nyújtott. Végül pedig Carrie Coon és Paul Rudd karakterei mellett sem érdemes elmenni. Az anyuka és a lelkes, de béna szeizmológus tanár viccesek, szerethetőek és a felnőtt színészek hozzák is a kötelező rutinmunkát, de semmi többet.

A történetet tekintve muszáj elmondanom, hogy bár imádom a klasszikus filmeket, a történetvezetést ott is sokszor elég bugyutának tartottam és tartom ma is. Nos az Örökség ebben nem tér el az elődöktől, azonban az még nagyobb fájdalom, hogy a minőség itt is alulról súrolja csak az első két részét. A legnagyobb probléma talán az, hogy olyannyira ráfókuszáltak Pheobe karakterére, hogy közben elfelejtettek új Szellemirtó csapatot építeni. Finn karakterének például adtak egy ifjú hölgyet amolyan szerelmi szálként, de az egész annyira mellékes lett, hogy se a lány nevére, se semmi említésre méltóra vele szemben nem emlékszem. Ezek mellé bejön, hogy Pheobe körülbelül az első lövés után tökéletesen kezeli a protonágyút (amivel ha jól emlékszem még a felnőtteknek is meggyűlt a baja), a városon végigsöpör egy szellem de a lakók ebből semmit nem vesznek észre, a helyi seriff meg el se hiszi a srácoknak (komolyan? ott zabált egy táblát fényes nappal a kereszteződésben, mégis mire lőttek volna?), és még sorolhatnám a kisebb-nagyobb logikátlanságokat, amik biztosan sok embernél ki fogják verni azt a bizonyos biztosítékot.

Mindent egybevetve azonban az Örökség egy nagyon szórakoztató és kellemes film lett. A nosztalgiafaktor elképesztően magas, hoz egy saját humort és kellemes atmoszférát, azonban ez messze nem egyezik meg a klasszikusokkal, így aki azt akarja visszakapni a nagy vásznon, az csalódni fog. Engem azonban meglepett a film, a szűk két órát szinte végignevettem vagy mosolyogtam és egy csepp rossz érzés nem volt bennem. (Nem úgy, mint 2016-ban, amikor hányingerem lett attól, amit az a négy nő leművelt.) Ami kicsit talán elvehet azonban az élményből, az a magyar szinkron. Félreértés ne essék, nem a színészekkel van baj, hanem a fordítással. Sok olyan magyar egysoros van, ahol ha nem kapcsol át egyből az agy az angol megfelelőre (pl.: Who you gonna call? – És kit akar hívni?), akkor lemaradunk a poénfaktorról. Ezeket leszámítva azonban a Szellemirtók – Az örökség egy jól összerakott, de erősen átlagos ifjúsági kalandfilm, amit elvisz a hátán a nosztalgiavonat.