Szárnyas fejvadász 2049 – Filmkritika

7 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Mielőtt bárki kiakadna az értékelésen, vagy azzal vádolna minket, hogy direkt megyünk szembe a közel 100%-os értékelésekkel, szögezzük le: a Szárnyas fejvadász 2049 egy kiemelkedően jó film, és méltó folytatása az elődnek. Lenyűgöző a látványvilága, Ryan Gosling kiváló választás volt a főszerepre, és aki eddig azt hiányolta az első részből, hogy miért nem filozofálgatnak többet a replikánsok az élet értelmén és azon, hogy mi a „valódiság”, most ezt garantáltan megkapja a folytatástól. No persze, nem hosszas dialógusokra kell gondolni, csupán főszereplőnk, Joe szembesül ezekkel a kimondatlan kérdésekkel és érzésekkel-érzelmekkel.

De hogy akkor mitől nem tökéletes alkotás a Blade Runner 2049? Amikor egy forgalmazó az év egyik legjobban várt filmjénél nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy a csapból is a film előzetesei csorogjanak, meg az internet is mindenhol a főszereplők képeivel legyen kiplakátolva, akkor érdemes gyanút fogni, hogy itt valami nem stimmel. Aztán persze jönnek a 90-95-100%-os értékelések, és mindenki rohan a moziba, hiszen ha csak egy kicsit is emlékszik az elődre, esetleg hallott róla, hogy milyen kultfilm lett az eredetiből, semmiképpen sem szeretne lemaradni egy filmtörténeti klasszikus születéséről.

Aztán megnézi a filmet, és a stáblista megjelenésekor rácsodálkozik arra, hogyan sikerült becsábítani őt egy művészfilmre. Igen, jól olvastátok. A Szárnyas fejvadász 2049 a legmagasabb pontszámot akkor érdemli, ha nem közönségfilmként tekintünk rá, ugyanis a szórakoztató értékéből jócskán levesz, hogy az első részéhez hasonlóan itt is a lassú, vontatott történetmesélésen van a hangsúly, többek között azért, hogy a néző jobban beleélhesse magát a látványvilágba, és jobban be tudja fogadni a vásznon látható szereplők érzelmi vívódásait. És ezt egyébként határozottan jól teszi, habár a főszereplőnkön kívül elég kevés karakter lelkébe látunk bele, és a többi szereplő gyakorlatilag mind csak mellékszerepet játszik (pedig érdekes karakterekről van szó, és érdemes lenne jobban belelátni a világukba, ahogy azt a három rövid előzményfilmben meg is tehettük).

Ám ha közönségfilmként tekintünk az alkotásra, akkor a szórakoztató értéke messze elmarad a várttól, és itt nem csupán az akciódús jelentek hiányáról beszélhetünk, hiszen azok ott vannak a megfelelő helyeken. Inkább arról van szó, hogy rendben van, hogy átérezzük a felmerülő problémákat, és a visszatérő motívumok is kiválóan el vannak helyezve, ám ennek ellenére egyes jelenetek egyszerűen túl hosszúra lettek nyújtva ahhoz, hogy fenntartsák a néző érdeklődését. Kicsit olyan a film, mintha egy extra rendezői változatot néznénk. A gond ott van, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 lényegi tartalmát minden veszteség nélkül bele lehetett volna sűríteni úgy körülbelül 100 percbe. Megfelelő vágással ez sikerülhetett volna. Ennyi játékidő mellett is kerek egészet alkotott volna, és minden üzenet átjött volna. Ha pedig már a hossz számít, a maradék játékidőben megtudhattunk volna egy kicsit többet a minket körülvevő világról és a rengeteg érdekfeszítő, ám a főszereplőnk történetfonala mellett a háttérben elsikkadó karakterről.

A film plakátjain megjelenített négy szereplőből így gyakorlatilag egy történetét ismerjük meg részletesen, egy amúgy lenyűgözően kidolgozott világban, és ez az egy történeti szál (amelyhez a többiek sorsa természetesen szorosan kapcsolódik egyes pontokon) sajnos önmagában nem elegendő ahhoz, hogy a film 164 perce alatt végig kitartson. Ettől még a Szárnyas fejvadász 2049 egy iszonyatosan látványos és hatásos film, méltó folytatás, remek színészekkel és hatásos zenével, ám nem egy olyan alkotás, amely végig fogja a néző kezét, és a stáblista megjelenéséig el nem engedi. A megtekintése természetesen minden rajongónak és érdeklődőnek ajánlott, hiszen egy remekműről van szó, amely rengeteg érdekfeszítő morális, érzelmi és társadalmi-gazdasági kérdést felvet (utópia? disztópia?), így bőven ad gondolkodni valót napokra-hetekre, de több helyütt is fájó hiányérzetet kelt a nézőben, aki érzi, hogy valami korszakalkotónak szánt alkotást néz, ám mégsem lehet maradéktalanul elégedett.

Tényleg jó lett, de kicsit rövidebb játékidővel és a mellékszereplők részletesebb bemutatásával még jobb lehetett volna. A záró képsorokat elnézve viszont mindenkiben felmerülhet a kérdés: jöhet a folytatás?

Nem értesz egyet a fenti kritikával? Benned teljesen más érzelmeket váltott ki a film? Oszd meg velünk (és olvasóinkkal) a véleményedet egy hozzászólásban!