Super Mario Run – Játékteszt

Oké, ne kerteljünk: minden mobiljáték-fejlesztő a mikrotranzakciókra hajt, de legalábbis rendes pénzt szeretne kérni a produktumáért, amit természetesen egy ingyenesen kipróbálható (vagy lebutított) verzióval alapoz meg a nagyérdeműnél. Nos, most a Nintendo is beállt ebbe a sorba, csak éppen az a baj, hogy egyáltalán nem tűnnek ki a többi versenyző közül a Super Mario Runnal.

Furcsa egy állatorvosi ló ez a Super Mario Run. Nem szokásom a többi kritikát túlságosan figyelembe venni az egyes játékok tesztjeinek írásakor, de ennél a produktumnál kivételt kellett tennem. Hogy miért? Mert kíváncsi voltam, mi a fene az, ami miatt akkora óriási a különbség a kritikusok és a játékosok véleménye között. A gond az, hogy a véleményeket elolvasva sem sikerült rájönnöm, mitől van, hogy valaki imádja a játékot, míg más inkább a pokolba kívánná. Mindenesetre a különböző érveket sorra véve talán ütköztethetjük a pro és kontra pontokat, amelyekhez a saját tapasztalatomat is hozzáadom. Kezdjük hát a legújabb Mario-kaland boncolgatását!

Addiktív. Sokan azt mondják a játékra, hogy letehetetlen. Igaz, tényleg érdekesek a pályák, és vannak olyanok is, amelyeken akár a 10. alkalommal is érdemes végigszáguldozni, vagy mert jól vannak elhelyezve az egyes pályaelemek, vagy azért, mert még a sokadik alkalommal is képes meglepetésekkel szolgálni. Az egyik probléma ezzel viszont az, hogy elég könnyűek az egyes szintek, és a legtöbbjük pillanatok alatt kitanulható. És bár a kompetitív versenyben újrajátszhatók, ha figyelembe vesszük a játék árát (3200 Ft), ahhoz képest elég soványka a kapott tartalom, hiszen alig fél nap alatt végig lehet menni az egész játékon, és onnantól kezdve már minden ismétlődik.

Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy Mario ennyire idegesítőre talán még sosem sikerült. Bár látszik, hogy a Nintendo elég sokat fektetett a játék grafikai világába, pont a főhős karaktere sikerült annyira tenyérbemászóra, hogy az valami hihetetlen. Az egyes bevezető rövidke animációk ráadásul nem is hagyhatók ki, így a mímelt olasz akcentussal megszólaló vízvezeték-szerelőnk az egyik fő oka, ami miatt legszívesebben a negyedik pálya után hagytam volna a játékot a fenébe. Mondom mindezt úgy, hogy imádom a platformereket, és természetesen a Super Mario volt az egyik első, akinek oldalán gyerekként nekivágtam a konzolos kalandoknak.

Félkézzel is irányítható. Ezzel az állítással sem tudok vitatkozni, hiszen tényleg tartható félkézben a játék, és elegendő egy ujjal böködni a kijelzőt (feltéve, hogy normális méretű eszközön játsszuk, és nem valami tepsifonon). Nagyobb probléma, hogy Mario gyakorlatilag mindent magától csinál, és nekünk csupán az ugrásokra és a még magasabbra ugrásokra kell koncentrálnunk. Oké, ez is hordoz magában némi kihívást, és még így is bele tudunk szaladni az ellenfelekbe, de gyakorlatilag kimaradt az értelmes kombók és a nagyobb szabadsági fok lehetősége, így gyakorlatilag úgy érezhetjük magunkat, mint egy Mad Dog McCree-játékban. Megyünk előre a lineáris csőben, és minden azon múlik, hogy a megfelelő pillanatban értünk-e hozzá a kijelzőhöz.

Mindehhez érdemes még hozzátenni, hogy a játékot valamilyen fura tervezői elképzelésből kifolyólag csak és kizárólag álló tájolásban lehet játszani, így lehet, hogy félkézzel is irányítható, de csakis félkézzel! A fekvő tájolást el is felejthetjük… Továbbá azt is érdemes tudni, hogy a tutorialt, vagy éppen a Nintendo által mókásnak gondolt átvezető animációkat nem tudjuk átlépni, és csak a kínosan hosszú párbeszédeket tudjuk érintéssel gyorsabban lepörgetni. A menükezelés és minden egyéb funkció elérése hasonlóan nehézkes és lassú, arról nem is beszélve, hogy ennyire szellős Options-menüt nem is tudom, mikor láttam utoljára.

Ingyenesen kipróbálható. Ez talán a legjobb jellemzője a Super Mario Runnak, hiszen mindenki maga döntheti el, hogy hajlandó-e kifizetni érte a kért összeget, és erre egy teljes szint áll a rendelkezésére. Persze, közben többször is felhívja majd a játék a figyelmét arra, hogy csengesse ki az árát, ha maximálisan ki szeretné használni a lehetőségeket, vagy éppen könnyítéseket szeretne igénybe venni, ám az ingyenes verzió végéig biztosan kiderül, hogy halálba idegesít-e a játék, vagy éppen teljesen magába szippantott.

Összességében én úgy látom, hogy a Nintendo a Super Mario Run készítése során a szokásos hibákat követte el. Egyrészt a játékon érződik, hogy nem európai felhasználóknak készült, és ez ugyan a rajongók kemény magjának biztosan imponáló lesz, ám a szélesebb játékosréteg inkább bosszantónak ítéli majd meg. Másrészt az is érződik, hogy szerették volna, ha nagyot szól a játék, ezért igencsak rámentek a grafikára, de cserébe minden más elsikkadt a fejlesztés során, így Mario karaktere sem lett elég jó, és a nem kis pénzért cserébe kapott tartalom is elég vékonyka. A helyzet az, hogy az új terepen Mario Rayman nyomába sem ér, és éppen ezért, bár nem tegnap jelent meg, a Rayman Jungle Run (vagy éppen a Rayman Fiesta Run) még mindig köröket ver rá minden téren, ráadásul sokkal kedvezőbb áron. Mivel ingyenesen ki lehet próbálni, így érdemes tenni vele egy próbát, de nagy reményeket nem érdemes fűzni hozzá.