Stars in the Trash – Játékteszt

Örök gyerekként a mai napig imádom megnézni a régebbi és természetesen a mostanság megjelenő animációs filmeket és meséket is, amelyek fogyasztása során mindig elhullajtok pár könnycseppet, hiszen a tanulságuk és a szívhez szóló történetük mindig megérintették a lelki világomat. Tény azonban, hogy egy idő után azt vettem észre, hogy mintha egyre nehezebb lenne a filmrendezőknek és a videojátékok fejlesztőinek, eredetinek ható, új történetet kitalálniuk, a már meglévő sablonok felhasználása nélkül. Tudni kell rólam továbbá, hogy imádom az állatokat, és a kedvenceim közé tartoznak a macskák. Ezen gondolataimat tovább szőve nem is volt kérdéses, hogy nekem bizony játszanom kell és meg kell tapasztalnom azon élményt, amelyet nyújtani tud majd számomra a Stars in the Trash címen futó alkotás.

Kezdeném ott, hogy talán ez volt az első olyan videojátékos élményem ahol kb. végigbőgtem a közel három órás történetet. A fejlesztőknek hatalmas pacsi és ölelés jár azért, hogy tökéletesen ötvözték a játékukban az emberek és az állatok világát. Az alap história szerint főhősünk, aki egy kalandvágyó kandúr. úgy érzi semmi keresnivalója nincs többé az otthonnak kimondott világában, így útra kel, és megpróbálja felfedezni a kinti világot, ahol azonban nem csak barátságok, de csalódások és szomorú pillanatok is várnak rá, bármennyire is gondolja eleinte azt, hogy ez bizony egy jó móka lesz. Valahogyan maximálisan az első perctől kezdődően azonosulni tudtam ezzel a gondolatmenettel és életstílussal, hiszen én is sokszor azt érzem, hogy túlságosan kicsi vagyok, pedig sokkal többet szeretnék elérni, de a félelem gátol mindabban, amiben legbelül hiszek.

Ezen félelmek legyőzése azonban nem mindig jár megváltással, és örök boldogsággal, és erre a Stars in the Trash tökéletesen rávilágít. Minden kaland egyfajta akadály is, amelyek legyőzése nem mindig rejt örömöt, így meg kell tanulnunk majd az utunk során, magukat az apróbb pillanatokat értékelni. Ez egy olyan tanulság, amelyet szerintem ez az alkotás adott át számomra eddig a legjobban. Tényleg nem éreztem egyáltalán egyik jelenetet, feladatot vagy történeti szálat sem üresjáratnak, és a végkifejletnél érződött az, hogy bizony minden vonal végül egy közös célba ért. Itt kapott el leginkább az az érzés, amit talán az üresség szóval lehet legjobban definiálni. Üresség, amikor az ember teljesen széttörik az útja során megtapasztalt érzelmi hullámvasút által, és nem tudja merre tovább.

Mégis ez a hiány, nem azért keletkezett bennem, mert a produktum valamiben nem érződött megfelelőnek vagy elégnek számomra, sokkal inkább az elgondolkodtatás homályában találtam magam. Napokig töprengtem azon, amit láttam és hallottam ezen játék által, és elveszettnek éreztem magam a valós világunkban, ahol az emberek többsége csak rohan a vesztébe ezen tanulságok mellett elsuhanva. Ezen gondolataimat azért részletezem ennyire pontosan, mivel mindenféle spoiler nélkül véleményem szerint a hatás amit gyakorolt rám a „gameszkó” mutatja meg leginkább azt, mennyire mesteri a történet vezetése ebben az alkotásban.

Az emlékezetes kaland egy Disney animációkra hajazó színpalettával és látványvilággal elevenedik a képernyőnkre, amely grafikai megoldások által minden karakter, helyszín, érzelmi kivetülés és történés szemkápráztató és melegséget sugalló köntösben tálalja a már fentebb kivesézett, véleményem szerint kimagasló szinten mozgó történeti szálat. Minden amit a játékban látunk, kézzel rajzolt, és minden képkockában érezhető az alkotók jelenléte és lelki világa. Olykor szomorúbb, sötétebb tónusú színek bomlanak szét az utcák falain, olykor pedig a napsugarak melegségében jár táncot a világ egésze. Annyira kifejező ez a fajta stílus, minden mozzanat, a karakterek mimikája, mozgása, megnyilvánulásai annyira életszerűnek hatnak. Végig azon gondolkoztam egyébként, a játékkal töltött időm során, hogy bizony ezen történet, ugyanezen grafikai megoldást használva, akár egy egész estés animációs filmként is bekerülhetne a mozik vásznaira.

A játékmenet több stílus alapvetői pilléreit olvasztja egybe ezen alkotás esetében. Kapunk majd puzzle elemeket, logika feladatokat, ide-oda ugrálós részeket, amelyek meglepő módon elég könnyűnek bizonyultak és ezen felül felfedezési opciókat is, hiszen kalandunk során bizony ránk vár a nagy világ mindensége és az újdonságok tömkelege. Itt ismét kitérnek a „gameszkó” eszes és okos lehetőségeinek magas fokon való kombinálására. Sosem éreztem azt a kalandozásom során, hogy túlságosan elbillenne a balansz egyetlen irányba, ebből adódóan véleményem szerint a játék tökéletesen adagolja a történeti szálak kibontása mellett a különféle ügyességi és logikai feladatok összességét. Egy három órás játékban ráadásul sosem éreztem azt, hogy valami feleslegesen lenne ott, pedig manapság azért találkoztam már olyan alkotással, amely rövidsége ellenére időhúzós jelenetekkel és megoldásokkal volt megtoldva. Itt szerencsére egyáltalán nem találkoztam ilyen bakival.

Rengeteg mindent mondhatnék még a Stars in the Trash címen futó projektről, de egy biztos, ez a játék véleményem szerint mindenkinek kötelező vétel. Ha szereted az állatokat, ha nem, akkor is megtalálod azon üzeneteket, amelyekkel biztos vagyok, hogy Te is, kedves olvasó azonosulni fogsz. Ritkán tündöklő kincs ez a játék, amely remélem példát mutat majd a többi alkotónak, hogy bizony lehet minőségi történeteket közölni velünk, csak akarni kell.