Sonic, a sündisznó 3 – Filmkritika

Már a hazai mozikban a szinkronos Sonic, a sündisznó 3, amely számos téren is igyekszik eleget tenni a rajongók elvárásainak, és inkább többször, mint kevesebbszer ez sikerült is neki, ám azért vannak olyan pontok, amelyek hagynak némi kívánnivalót maguk után. Nézzük sorban a részleteket, aztán pedig jobban is kifejtjük, milyen összbenyomást keltett az új film.

Elsőként is nézzük a száraz tényeket: a film 110 perces, és ez elég nagy negatívum. Nem csupán azért, mert ennyi ideig a gyerekek figyelmét elég nehéz lekötni, hanem azért is, mert a történet sem képes értelmes tartalommal megtölteni a játékidőt. Van jó pár időhúzás, ismétlés, múltidézés és visszatérő elem, és a sok vizuális effektus ellenére is többször ásítani kezd a néző (legyen felnőtt vagy gyerek). A stáblistás pótjelenet (és a részben lezáratlan történet és az elvarratlan szálak) még inkább fájó pontok: a közönség egy része a vetítésen már nem bírta cérnával, és nem is várták meg a záró képsorokat, ez mondjuk egy tempós, 90 perces alkotás esetén nem lett volna probléma.

És ha már itt tartunk: az sem teljesen egyértelmű, ki a célközönség. A gyerekek jó, ha 2 alkalommal nevettek a kényszeredett, erőltetett szóvicceken és beszólásokon, a felnőttek max. egyszer. Ennek ellenére a kiszólogatások  és utalások fele a kicsiknek, a fele a nagyoknak szólt, de igazán senkit sem sikerült megszólítani. (Plusz érdekesség, hogy a film előtt vetített előzetesek hasonlóan vegyesek voltak: számos gyerekfilm mellett befigyelt egy Mission Impossible-előzzetes is, de a CC reklámosai is kitettek magukért karácsonykor, ugyanis lassan annyi reklámot tolnak a nézők képébe, hogy ők fizethetnének a tényleges filmvetítés előtt elvesztegetett időnkért…)

De most térjünk rá a pozitívumokra! Jim Carrey élete egyik legjobb alakítását nyújtja a filmben, így örülhetünk, hogy a készítők végül lebeszélték a korai nyugdíjazásról. Ráadásul duplázik, hiszen a saját nagyapját is eljátssza, és micsoda párost alkotnak! A fura humora és a folyton izgága jelleme itt maximálisan kiteljesedhetett, és a film második felében gyakorlatilag csak rá tudunk figyelni, annyira brillírozik a rá kiosztott szerepekben. A csúcspontot a PJU főhadiszállására való betörésük jelenti, és már csak emiatt is érdemes megnézni a filmet. (eggman dance vagy robotnik dance néven könnyen megtalálható a videó az interneten.)

A magyar szinkronszínészek is nagyon ott vannak a szeren, igazi beleéléssel ad bele apait-anyait Kerekes József (a két Robotnyik magyar hangja) és Schenider Zoltán (Knuckles magyar hangja) is, kár, hogy a szóviccek bár egész jól át lettek ültetve a magyarba, sajnos sokszor harmatgyengék, és még kuncogást is alig váltanak ki a nézőközönségből. Gyaníthatóan az eredeti gárda is kitett magáért (Keanu Reeves, Idris Elba, Ben Schwartz). Van pár idegen nyelvű rész, amit feliratoztak, de szerencsére nem sok, viszont Gerald Robotnyik nagypapi antréját sajnos csak az fogja tudni teljesen értékelni, aki hallás után is érti az angol dalszöveget.

Vizuálisan és a hangok terén az alkotás egész jól össze lett rakva, bár vannak olyan jelenetek, amikor nagyon kilóg a lóláb (pl. amikor Tom odamutat Sonic mellkasára, vagy amikor Londonban a vízből kiemelkedik a szuperfegyver), de összességében nem sokszor zökkenünk ki az elénk tárt vegyes élő és mesevilág hangulatából.

Magának a filmnek kifejezetten jó üzenete van (fontos az összetartó család és barátok; mindig számíthatunk arra, aki nekünk fontos; fontos bízni a másikban; ne hagyjuk, hogy a düh vezéreljen/elvakítson minket stb.), és bár elég komoly és rázós szituációkba keverednek főhőseink, a verbális humorral mindig sikerül oldani a feszültséget. Ami viszont a nagyobb probléma, hogy a Sonic 3 helyenként túlságosan is erőszakos, ráadásul sokszor indokolatlanul. Ha egy felnőtteknek szóló filmről lenne szó, akkor azt mondanám, még a határon belül mozognak a szereplők benne, de gyerekeknek szóló filmnél, amire ráadásul úgyis be fognak ülni 12 éven aluliak is… nos, én úgy gondolom, sikerült túllőni a célon, főleg ha az eredeti Sonic-játékok könnyedebb és meseszerűbb világát vesszük alapul.

A történet amúgy elég sok zagyvasággal van tarkítva, és többször is úgy érzi magát a néző, hogy itt már valami visszacsinálhatatlan dolog történt (Maria halálához hasonlóan), aztán valahogy mégis kiderül, hogy a készítők elviccelték a dolgot (pl. a Hold kettészelésének semmi következménye nincs, hiszen ki hallott már az árapályról?), vagy éppen katasztrófa történik, de egy vállrándítással hagyják maguk után az elvarratlan szálakat az alkotók a film vége felé. Az elején nagyon lassan indulnak be a dolgok, a végén meg már mindenbe belekaptak a forgatókönyvírók, és ez így nagyon nincs rendjén.

És hogy Jim Carrey mennyire jó ebben a filmben? Az alábbi, kissé spoileres videó segít átérezni: