Songs of Silence – Játékteszt

Azonban itt jön be a promóció és a reklám fontossága, és ezért is értékelem az olyan csapatokat és promócióval foglalkozó cégeket, mint akik ezen játék mögött is álltak és állnak, hiszen pontosan ezen hírek, videók és képek sűrű megjelenése által állt rá az agyam arra, hogy bizony lehetséges, hogy engem is magával ragad majd ez a stratégiai játék. És bár tény, hogy a kreatív munka idejéből vesz el, ha hirdetni is akarjuk amit kreáltunk, de sajnos vagy nem sajnos ebben az egészséges versenyben el kell jutnunk a közönségünkhöz.

Okoskodásomat és meglátásomat azonban lezárva, rátérnék most magára a tesztalanyomra. Szoktam mondani vala, hogy a grafika csak hab a tortán, de ezen esetben valamiért pont maga a látványvilág volt az, ami már az első percektől annyira beszippantott, hogy sok órás foglya maradtam a Song of Silence címen futó projektnek. Mesteri módon jelenik meg a képernyőnkön az art nuoveau (szecessziós stílus) alapjait használó grafikai megvalósítás, amelyben minden területi rész, minden általunk irányítható egység, és maga a felhasználói felület is gyönyörű de egyben jól kivehető kontúrokkal rendelkezik. Valamelyest ez a megoldás nekem az Arcane sorozatra is hajaz, ne kérdezzétek miért. Mindenesetre szerintem ez a művészeti irányzatok alapjait felhasználó stílus maximálisan illik a Song of Silence egészéhez, és ha teljesen őszinte akarok lenni nem is tudnám elképzelni másképp ezt a szemkápráztató színkavalkádot.

Nem mehetek el szó nélkül a történeti szál mellett sem, hiszen egy elég sok szálon futó cselekményt kapunk, amelynek központjában a teremtés történetének egyik verziója áll. Létezett ugyanis két faj, amely két külön területen élt, ezek a sötétség és a fény. Ezen frakciók azonban valamilyen oknál fogva nem éppen jöttek ki jól egymással, így háború alakult ki, egy végtelennek tűnő vérontás, amelyben azonban minden oldalnak igaza van a sajátos szemszögüket vizsgálva. Meglepődtem mikor ténylegesen olyan mély gondolatokat pakolt elém a játék, amelyekre bevallom hősiesen nem számítottam, és ez is számomra maximálisan pozitív csalódás volt. A történet ráadásul a meséléssel nem ér véget, hiszen minden egység toborzása közben különféle információkat olvashatunk a jövőbeli csatlósainkról. Ezek annyira addiktív hatást gyakoroltak rám, hogy azon vettem észre magam, hogy gyorsabban olvastam ki a játék enciklopédiáját, mint manapság bármilyen könyvet. Ezzel pedig szerintem mindent elmondtam arról, mennyire érdekfeszítő és magával ragadó történeti egész jellemzi ezt az alkotást.

A tesztem legelején már említettem, hogy kevés – tényleges stratégiai jelzővel megáldott – alkotással volt dolgom, és talán a tény, hogy ez a játék egy auto-battle gameszkó, segítségemre volt, hogy úgymond egy könnyedebb mechanikával rendelkező játék legyen a bevezető ebbe a zsánerbe. Maguk az általunk harcba küldött egységek a mi közvetlen irányításunk nélkül vonulnak hadba, mi azonban kártyák segítségével tudunk döntéseket hozni sorsukról, fejlődésükről és a csata végkimenetelének alakulását is ezen lapokkal dönthetjük el. Bár biztos vagyok benne, hogy stílust képviseltető alkotások között ez nem számít éppen a legnehezebb és hardcore cuccnak, de szerény véleményem szerint a Song of Silence esetében nem is feltétlenül a játékmeneten kell, hogy legyen a hangsúly. Magát a nehézséget sosem éreztem túlságosan bonyolultnak, de itt-ott a megfelelő kihívás is jelen volt.