Sóhajok – Filmkritika

Luca Guadagnino a zseniális Szólíts a neveden című film rendezésével méltán került nem is olyan rég a figyelem középpontjába. Legújabb filmjével emelte a tétet, ugyanis az 1977-es olasz klasszikus horror, a Suspiria vér-frissített változatával borzolja a kedélyeket november 8-tól a mozikban.

A történet az 1970-es évek végén játszódik, méghozzá egy német balettintézet falai között. Ide érkezik meg a fiatal Susie (Dakota Johnson). A meghallgatáson intenzív szereplésének köszönhetően meggyőzi a felvételiztető tanárokat, így megkapja a nem olyan régen távozó Patricia (Chloë Grace Moretz) helyét, míg az egyik társulati tag, Olga (Elena Fokina), a megüresedett szólótánc lehetőségét. A társulatból Sara (Mia Goth) szinte azonnal szimpatikussá válik Susie számára, így össze is barátkoznak. Hamarosan furcsa álmok kezdik gyötörni az új lányt. Megosztja újdonsült barátnőjével is az érzéseit. Sara furcsállja, hogy Susie hasonló dolgokat lát és hall az álmaiban, mint amelyekről Patricia beszélt neki. Szerinte valami nem stimmel a tanárokkal, és az sem biztos, hogy Patricia önszántából távozott, ha egyáltalán távozott az intézetből. A próbák mindeközben intenzívek és fárasztóak, ami teljesen megviseli a központi figuraként táncoló Olgát, és kisebb idegösszeomlást kap, így úgy dönt, hogy ő is otthagyja az egyesületet. Távozása a próbateremből finoman szólva sem csendes, és olyasmit ordít a jelenlévők arcába, ami nem maradhat következmények nélkül. A helyét Susie tölti be a produkcióban. Az eseményekkel párhuzamosan felbukkan egy idős úr is, aki mint kiderül, Patricia terapeutája, akihez tévképzetei, halálfélelme és üldözési mániája miatt járt. Az eltűnt lány úgy gondolta, hogy az intézmény tanárai valamiféle titkos szekta tagjai, és gonosz dologra készülnek…

152 percnyi időutazás gyakorlatilag az egész film, ami elképesztő hitelességgel adja vissza a hetvenes évek hangulatát. Az odáig rendben is van, hogy a ruhákra, frizurákra, autókra, épületekre stb. nagy gondot fordítottak, hogy minden a kor elvárásainak megfelelően köszönjön vissza, de ami itt igazán mesteri, az a film hangulata. Mintha esszenciálisan kaptunk volna a régi idők klasszikusainak (pl. Rosemary gyermeke) borzongató hangulatából egy igen nagy adagot. Dakota Johnson a Szürke ötven árnyalata trilógiájában megcsillogtatott vonaglási képességeit itt csúcsra járatja, persze szigorúan művészien, némi balettba oltva. Színészi játékával, tekintetével, mozdulataival átragasztja ránk, nézőkre is azt a furcsa és kissé félelmetes, mégis vágyakozástól túlfűtött érzést, ami az intézmény falai között magával ragadja. Tilda Swinton Madame Blanc szerepében ismét bizonyítja, hogy remek színésznő. Az intézmény látszólagos vezetéséért dúló hatalmi harcba is betekintést nyerünk. A vezetőség gyakorlatilag két táborból áll, vannak, akik Madame Blanc, és akadnak, akik Helena Markos (szintén Tilda Swinton alakítja) követői. Karakterében nem véletlenül kerül közel érzelmileg az amis közegből érkező tehetséges lányhoz, ugyanis roppant mód erős személyiségük, tánc iránti szenvedélyük, a misztikusságra nyitott lelkületük nagyon hasonló. Mindemellett már-már anyai érzéseket és szeretetet sugároz a lány felé, ami Susie hányatott sorsát, szabályokkal, nyomasztó és szomorú pillanatokkal átszőtt gyermekéveit ismerve a szemünk láttára válik olyasfajta különleges kötődéssé, ahol gyakorlatilag már szavakra sincs szükség a felek között. Érdekes azt látni, hogy mennyire lesz egyre magabiztosabb, érettebb, nőiesebb és karizmatikusabb egy idő után az új közegben.

A filmmel kapcsolatban felröppentek bizonyos pletykák (amiről én a megtekintése után értesültem, és talán igazolja azt, amit a film elejétől éreztem), miszerint Lutz Ebersdorf, az idős terapeutát játszó színész valójában nem létezik, kitalált személy, és a filmbéli öregurat a briliáns maszkmesteri munkának köszönhetően szintén Tilda Swinton tudta eljátszani. A film hangulatát a jól eltalált zenei aláfestése fokozza, a hossza viszont az összképet nálam kifejezetten rontja. Mesteri megoldásoktól, utalásoktól, metaforáktól hemzseg a film.

A tükrös teremben játszódó „haláltánc” abszurd, sokkoló, mégis tökéletesen illeszkedik a cselekménybe. Kellemetlen volt nézni, de mégiscsak egy misztikus thriller-horrorról beszélünk… A film másik legerősebb jelenete a bemutatón előadott performance, továbbá a film vége, ami pedig katartikus, hidegrázós, félelmetes, és nem utolsó sorban visszataszító. Dakota Johnson több interjúban is hangot adott annak, hogy a forgatás nagyon megviselte őt érzelmileg, még terápiára is járt egy ideig. Ingrid Caven (Miss Vendegast) 80, míg Angela Winkler (Miss Tanner) 74 évesen alakítja a filmben zseniálisan a furcsa tekintetű balettoktatót. Ha valaki egyébként látta az 1977-es Sóhajokat, annak érdekes lehet az információmorzsa, miszerint ebbe a változatba egy epizódszerep erejéig sikerült szerződtetni a rendezőnek Jessica Harper színésznőt, az akkori Susie-t.