Shadow of the Colossus – Teszt
A Team Ico játékai sose voltak közönséges alkotások, ugyanakkor rétegjátéknak se lehet őket nevezni. Egytől-egyig egyedi világgal, atmoszférával és játékmenettel rendelkeztek, az adott korban pedig mindig tudtak valami újat mutatni. A mostani generáció nagy dobása a The Last Guardian például sok kívánnivalót hagyott maga után, rendesen meg is osztotta a játékosokat, ugyanakkor tagadhatatlan hogy Trico-hoz hasonló intelligenciával rendelkező lényt képernyőn ritkán látunk, nem beszélve a játék magával ragadó atmoszférájáról. Jelen tesztünk tárgya azonban nem új játék, története két generációval ezelőtt kezdődött és most, 2018-ban, megújult formában tér vissza.
A történet egy fiatal fiú, Wander körül körvonalazódik, aki egy Mono nevű leányzót szeretne feltámasztani. Nincs egyszerű dolga, a sikerhez 16 kolosszust kell legyőznie. A játék alapkoncepciója így rendkívül egyszerűen megfogalmazható. Nincsenek ellenfelek, se külön NPC-k , akikkel interakcióba léphetünk, nincsenek dungeonok. Mindössze egy, hatalmas játéktér létezik, ahol meg kell keresnünk az aktuálisan legyőzendő kolosszust, majd kiismerve gyengeségeit, elpusztítani azt.
A játékmechanika sem lett különösebben túlbonyolítva, mégis minden összecsapás egyedire sikeredett. Fealadatunk, hogy miután rájöttünk, hol található az aktuális szörny gyengepontja, rájöjjünk, hogyan mászhatunk fel odáig. Ehhez hozzájön még egy kicsi staminamenedzsment, ami jelentősen megnövelheti leesésünk esélyét. Főhősünknek két különböző fegyvere is van, egy kard és egy íj. Előbbi elengedhetetlenül szükséges, ugyanis a szörnyek gyengepontjait csak ezzel tudjuk végleg elpusztítani gazdájukkal egyetemben. Az íj viszont többé-kevésbé haszontalan, mint fegyver. Többnyire a figyelem felkeltésére fogjuk használni, vagy néhány különös esetben egy-egy szörny lebénítására. Példának okáért az egyik monstrum talpát meglőve féltérdre kényszeríthetjük, hogy aztán felmásszunk rá.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy oké, ez mind szép és jó, de nem unalmas a játék? Elvégre „csak” tizenhat ellenfelen kell átverekdnünk magunkat, vizuális orgiában se lesz részünk (ellenben a játék remastered kiadása még így is jelentős ráncfelvarrást kapott és pofásan mutat) és a történet sem annyira lebilincselő. Nos a válaszom egy határozott nem. A titánok változatossága önmagában hatalmas előny, nem beszélve arról, hogy egy idő után hajtani fogjuk az újabb és újabb kihívásokat, azonban, ami az egészet megkoronázza, az a hangulat. Én most játszottam először a játékkal és elképesztő, hogy mennyire ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem. Elvégre a feladat egyszerű: megmenteni a lányt, megölni a titánokat, mindenki boldog. De valahogy mégsem: minden Titán halálát egy-egy cutscene követi, ami olyan szívbemarkoló élményt képes nyújtani, amit kevés játék. Elvégre mit ártottak nekünk ezek a lények? Vagy a világnak? Egy isteni hang ígéretére adva gyilkoljuk le őket, különösebb ok nélkül. Vagy még se? Nos ez az érzés garantáltan nem fog hagyni nyugodni egy játékost sem. Ha másért nem, ezért érdemes végigjátszani a programot.
Összességében rendkívül elégedett voltam a programmal, azonban nem mehetünk el a feketeleves mellett sem. A játék irányítása nem kevés kívánni valót hagy maga után. Sokszor nem kapaszkodik meg a karakter olyan felületeken, ahol megkéne, a mászás nem úgy működik, ahogy azt elvárnánk és még sorolhatnám. Vizuális téren, mint említettem elég pofás lett a játék, de azért láttunk már sokkal jobbat. Mégis tökéletesen feledteti, hogy egy majd 13 éves játékkal játszunk. A hangokkal szerencsére nincs baj és a zenei anyag önmagában is élvezhető, nem véletlen zárta sok játékos a szívébe évekkel ezelőtt. Bárhogy is: régieknek a nosztalgia, míg újaknak a felejthetetlen élmény miatt ajánlom a játéktörténelem eme gyöngyszemét.
Értékelés
91%
Összefoglaló A Shadow of the Colossus nem tökéletes minden téren, azonban 2018-ban is egy egyedi gyöngyszem, amit minden játékosnak látnia kell. Bár az irányítás nem tökéletes, a hangulat mindenért kárpótolni fog.