A Series of Unfortunate Events, 1. évad – Filmkritika

A Netflix-sorozat az egész estés Jim Carrey-film babérjaira tör, és ezt a feladatot sikeresen teljesíti is, részben a zseniálisra sikerült felütésnek, a csodálatos látványvilágának és Neil Patrick Harris, valamint a gyerekszínészek bravúros játékának köszönhetően. De vajon az évad végéig is kitart ez a lendület?

A bevezetőben elhangzó kérdést gyorsan zárjuk is rövidre: sajnos elég hullámzó teljesítményt nyújt az A Series of Unfortunate Events, mégpedig nem is kifejezetten a rendezés, nem is a dramaturgia, hanem inkább amiatt, mert az eredeti könyvekben nincs annyi eredetiség, izgalom és viccesség, hogy a Harry Potter-regényekhez hasonló hosszúságúra lehessen nyújtani azt a bizonyos rétestésztát. A filmmel ellentétben a sorozat viszont elég szorosan követi a könyvek eseményeit és időrendjét.

Ami viszont alapesetben egy epizódokból álló alkotásnál nem is akkora baj, hiszen minden egyes új rész egy új, látványosan berendezett helyszínt, egy új kiindulási helyzetet, új kosztümökbe öltöztetett Neil Patrick Harrist és változatos technikai vívmányokat hoz a nézők életébe, ezzel pedig már sikerült is fényévekkel felülmúlni a dögunalmas, sokszor a jelenetek között éles váltásokkal operáló egész estés mozifilmet. Azonban az ócska szóviccek úgy a harmadik vagy negyedik rész környékén elkezdenek igazán fárasztóak lenni, ahogy az a tény is, hogy a három gyermek állandóan felhívja a felnőttek figyelmét arra, hogy az a kosztümös szereplő bizony Olaf grófot rejti, legyen éppen kalóznak vagy cicababának álcázva.

Pedig „Barney” minden szerepben brillírozik, és a lehető legnagyobb mértékben átadja a megtestesített karakter személyiségének legfőbb jegyeit, az arra jellemző gesztusoktól kezdve egészen a dialektusig. Ám az epizodikusság ellenére az évad második felében hamar kiderül, hogy egy-egy új „setting” varázsa önmagában nem képes kitartani közel egy órán át, és mivel a készítők új elemekkel nem sűrűn bővítették a sztorit, kicsit ellaposodik az egész. Bár így is négy könyv teljes történetét sűrítették 8 epizódba, valószínűleg gyorsabb tempó mellett (mondjuk, ha 6 könyvet sűrítenek bele az első évadba) kevésbé ütköztek volna ki ezek a problémák. Ennek ellenére teljesen érthető, hogy miért ott húzták meg a határvonalat a készítők, ahol, hiszen elég komoly cliffhangerrel zárul az első évad, amely tény egyébként plusz egy ponttal fel is húzta a jelen cikk végén található értékelést (bár már amúgy is arrafelé billent a mérleg nyelve).

Az egész estés film és a sorozat közül egyértelműen a sorozat került ki győztesen, bár az utóbbi is távol áll a tökéletestől. A téma iránt nyitott nézőknek mindenképpen érdemes adniuk a sorozatnak egy esélyt, ám érdemes tagoltan, szünetek beiktatásával megnézni az egyes epizódokat, hiszen egy szuszra túlságosan fárasztóvá és lapossá válhat a történet. Abba viszont most inkább ne menjünk bele, hogy „A balszerencse áradása” mennyire béna magyar cím, aminél már az „Árvácskák” vagy a „Tragikus események sorozata” is jobb lett volna…