Filmkritikák

Santa Clarita Diet, 1. évad – Filmkritika

8 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).

Nehéz szavakat találni a Santa Clarita Diet bemutatására. Persze, egy újabb zombis alkotásról van szó, de ezúttal sokkal inkább a drámai megközelítés jut szerephez. Mert nem egy seregnyi élőhalottról van szó, csupán egy átlagos amerikai család anyukája alakul át, a családja nem kis megrökönyödésére.

Hogy pontosan mi okozza az átváltozást, azt a sorozat nem különösebben firtatja, helyette inkább arra koncentrál, mennyire változtatja meg ez az egygyermekes, ingatlanértékesítéssel foglalkozó apuka és anyuka, valamint közvetlen környezetük életét. És hát az egy dolog, hogy Sheila (Drew Barrymore) személyisége kisebb-nagyobb átalakulásokon megy keresztül a folyamat alatt, de vajon hogyan tud elszámolni a szerető családapa a fagyasztóban tárolt holttestekkel? És hogyan dolgozza fel a hírt az amúgy is lázadó korban tartó tinédzser lányuk? Vajon ilyen súlyos titokkal a tarsolyukban is fenn tudják tartani az amerikai átlagcsaládok mosolygósan vidám hétköznapjait? És ha igen, meddig?

A sorozat ehhez hasonló drámai kérdéseket feszeget, miközben természetesen azért morbid humorral tálalja az egyes, Sheilával kapcsolatba kerülő szereplők elhalálozását, majd általa történő elfogyasztását. És a vicces az egészben az, hogy a legtöbb esetben ez működik is. Megmurdál valaki, szépen feldarabolják, majd Drew Barrymore széles vigyorral az arcán fogyasztja az emberhusiból turmixolt smoothie-t, miközben a szomszédban lakó asszonykákkal trécsel teljesen jelentéktelen dolgokról. A gond csak az, hogy a készítők nem igazán tudtak egy egészséges határvonalat húzni az ízlésesség határán, és emiatt egyes jelenetek túlságosan brutálisra és/vagy gusztustalanra sikeredtek. Vannak ugyanis olyan pillanatok, amelyek már nem viccesek, hanem inkább gyomorforgatóak és túlságosan naturalisták.

Persze, ezeken könnyen túl lehet lenni, ám egyrészt ennek is köszönhető a 16+-os besorolás, másrészt egyes nézők végleg besokallhatnak attól a kb. 3-4 gusztustalan jelenettől. Ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen ezek simán kihagyhatók lettek volna a sorozatból, nem tesznek hozzá sem a hangulatához, sem a történetéhez. Ha valaki képes mégis felülemelkedni a kényes pillanatokon, akkor egy igencsak szórakoztató fekete dráma-komédia elegyét kapja, amelyet elsődlegesen az egyes szereplők önmarcangolása és a dialógusok, valamint a mókás szituációk visznek előre.

Mindeközben a természetfeletti, illetve okkult elemek eleinte igencsak a háttérbe szorulnak, és inkább olyan gyakorlatias kérdések foglalkoztatják majd szereplőinket, mint hogy honnan szereznek majd egy újabb hullát az éhes anyukának. Aztán az évad második felére már egyre több lesz a hulla, és hangsúlyosabb szerephez jut a lehetséges gyógymód utáni kutatómunka, de azt leszámítva, hogy a történet szerint egy szerb mondát követünk, itt is inkább két lábbal a földön járnak a karakterek. Bár az idő egyre sürgeti őket, hiszen kiderül, hogy az élőhalottá válásnak vannak bizonyos mellékhatásai is. És amikor egyre éleződik a helyzet, egyszer csak jön egy közepesen erős cliffhanger, és véget ér az első évad.

A művészi az egészben az, hogy Drew Barrymore-t elnézve és hallgatva sokszor elfelejtjük, hogy tulajdonképpen ő már az évad kezdete óta halott (nincs pulzusa vagy szívverése, és fizikai fájdalmat sem érez), és ha nem éppen arról lenne folyton szó, hogyan tesznek/tettek el valakit láb alól, könnyedén elhinnénk a főszereplő házaspárnak, hogy sikerrel fenntarthatják a megszokott, széles vigyorral előadott hétköznapiságukat, mintha mi sem történt volna. És bár itt nem a gondos tervezésnek és a módszeres alaposságnak köszönhető, hogy egyelőre elkerülik a lebukást, hanem inkább a viccesen szerencsés váratlan fordulatoknak, az évad első felében még azt is gondolná a néző, hogy egy újabb Dexter van születőben Sheila személyében. (Aztán persze ez a képzet hamar eloszlik a szóviccek áradatának és a gyomorforgatóan naturalistán ábrázolt belső szerveknek köszönhetően.)

Összességében azt tudom mondani, hogy a Santa Clarita Dietet bátran ajánlhatom mindazoknak, akik szeretik a szórakoztató, kiváló színészek által előadott sitcomokat, és nem riadnak vissza egy-két naturalista jelenettől, amelyben különböző belső szervek és testrészek szerepelnek, nem éppen az eredeti funkciójuknak vagy anatómiai elhelyezkedésüknek megfelelően. Vicces, alkalmanként gondolkodásra késztet, és egy teljesen új megközelítésben mutatja be a zombivá válás folyamatát. És bár egyelőre elképzelni sem tudom, hogyan lehetne egy második évadot is tartalommal megtölteni egy komolyabb csavar nélkül, de remélem, ha készíteni kezdik a folytatást, a készítők figyelembe veszik az őket ért kritikákat, és kicsit visszább vesznek a morbid és túlságosan is vizuális természetű jelenetekből.

Legfrissebb bejegyzések

Jövő nyáron jön a Rosszfiúk 2, most viszont itt a szinkronos előzetese

A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…

2024-11-22

Monarchy – Teszt

Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…

2024-11-21

Befutott a Mission Impossible – A végső leszámolás szinkronos előzetese

2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…

2024-11-21

Riven – Játékteszt

Egy régi klasszikus átültetve a modern korba.

2024-11-21

Neva – Teszt

A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…

2024-11-20

Alchemist: The Potion Monger – játékteszt

Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!

2024-11-19