Sam & Max: The Devil’s Playhouse a Telltale Games által készített, a zsáner rajongóinak körében kultikus kalandjáték, amely a 2010-es évek – akkoriban kezdtek nagyot menni az epizódalapú játékok – egyik kiemelkedő alkotása volt.
A történet előrehaladásában egyre mélyebbre merülünk a természetfeletti események hálójába. A narratíva középpontjában egy gonosz földönkívüli áll, aki a világ uralmára tör, és csak két abszurd karakter, Sam, a magánnyomozó kutya, és Max, a hiperaktív nyúlszerű „lény” képes megmenteni a világot.
A játék központi eleme Max újonnan felfedezett pszichikus képességei, amelyeket a „Toys of Power” pszichikai képesség segítségével használhat. Ezek a különleges eszközök lehetővé teszik Max számára, hogy teleportáljon, mások helyett kommunikáljon, vagy akár telepatikus képességekre, gondolatolvasásra is szert tehessen.
A játékosoknak ezekkel az eszközökkel kell megfejteniük a különböző logikai fejtörőket, amelyek néha igencsak elvont gondolkodást igényelnek, és kihívást jelenthetnek még a veterán kalandjátékosok számára is
Bár a rejtvények változatosak és sok esetben kreatívak, néhányuk megoldása igencsak bizarr vagy tényleg nehezen kisilabizálható, ami időnként frusztrálóvá teheti a játékot, különösen azok számára, akik nem szoktak hozzá az ilyen típusú kalandjátékokhoz. A fejlesztők azonban szerencsére beépítettek egy állítható nehézségű tipp-rendszert, amely segíthet nekünk a túlságosan bonyolult részeknél anélkül, hogy teljesen egyértelművé tenné a megoldást.
A „Toys of Power” a játék legérdekesebb és legizgalmasabb komponense, amely frissességet és csavarokat hoz a játékmenetbe, de új lehetőségeket nyitva a rejtvények megoldása terén.
Sam és Max olajozottan működő duója mindig is a sorozat legnagyobb vonzereje volt. Sam a nyugodt, komolyabb, megfontoltabb „öreg róka” – vagyis kutya –, míg Max az impulzív, kiszámíthatatlan figura, aki örömét leli az erőszakban. A két karakter közötti interakció és a közös kalandjaik során előforduló abszurd helyzetek, párbeszédek megannyi nevetéssel teli percet fognak okozni nekünk.
A humor melett komolyabb szálakat is megpenget a játék, elsősorban a barátságról, hiszen kalandjuk során hőseinknek nem egy embert és lelket próbáló helyzettel kell megküzdeniük.
A The Devil’s Playhouse remasterelt verziójában a látványvilág jelentős finomításon ment keresztül. A karaktermodellek részletgazdagabbak, a textúrák élesebbek, a környezet színesebb és élettel telibb, mint az eredeti változatban. A fény-árnyék effektek is dinamikusabbá váltak, ugyanakkor a sorozatra jellemző karikatúraszerű stílus megmaradt.
A hanghatások és a zenei aláfestés is remekül illeszkedik a játék hangulatához. A szinkronhangok, különösen Sam és Max karaktereihez, kiválóan illeszkednek – a szájmozgáshoz is jobban igazodik a szinkron. A zenei betétek, bár visszafogottabbak, mint az előző részekben, továbbra is kellemes hangulatot teremtenek.
Azonban sajnos olyan dolgok rondítanak bele az összképbe, mint a képfrissítésből történő akadás, grafikai bugok, illetve irányítási nehézségek – amely különösen akkor bosszantó, amikor nagyon precíznek kellene lennünk egy-egy helyzetben.
Az ATLUS 35 évnyi tapasztalattal, a Persona és Shin Megami Tensei sorozatokból merítve és rengeteg…
A megszokott arcade lövölde most egy kissé más perspektívából.
Gyerekbarát Lego-kaland, mely szakít a tradicionális Lego játékok hagyományaival, hogy valami sokkal szebbet hozzon létre.…
A White Day: A Labirynth Names Schoolt a koreai Resident Evilként is említhetném, azonban a…
Mit kapunk, ha a szerelmünk a horror zsáner iránt sosem szűnt meg és ezt összekeverjük…