Mindig is kockázatos dolog volt egy régóta futó sorozatot megújítani. Kiket vegyenek figyelembe ilyenkor a készítők? A régi rajongókat, akik nem akarnak változást, de a szívük mélyén tudják, hogy nem lehet négy-öt ugyanolyan részt egymás után unalomba fulladás nélkül kiadni? Az új, leendő rajongókat, az új trendek alapján? Ami az egyiknek jó, nem biztos, hogy a másiknak is megfelel. A Resident Evil-játékok régóta keresik a megfelelő utat, sok kísérletezgetéssel a hátuk mögött. A túlélő horror műfaj atyja a negyedik, számozott résszel az akciódúsabb irányba mozdult, ami a hatodik felvonásban teljesedett ki. De volt itt számos mellékhajtás is, van, amelyikről érdemes beszélni (co-op élményre fókuszáló Revalations 1-2), van, amit érdemes elfelejteni (Umbrella Corps).
Az új Resident Evil-játék, a hetedik epizód szakít az elmúlt évek hagyományaival, és egy új irányvonalat felvéve, de a tradicionális elemeket szem előtt tartva frissíti a már ismert formulát.
A történet szerint főszereplőnk Ethan Winters, aki immáron három éve elveszett feleségének, Miának a rejtélyes üzenetére válaszolva utazik Louisianaba. A helyszínre érkezve egy látszólag elhagyatott házat talál, mely kívülről nézve is annyira hívogató, mint Negan vacsorameghívása a The Walking Deadben. Persze, ha épeszű emberként egyből hátat fordítanánk mindennek, és hívnánk a rendőröket, akkor nem lenne mivel játszani, szóval egyedül látunk neki, hogy felderítsük a házat. (Lehet tippelni, hogy mennyi idő alatt esünk csapdába!) Vendéglátóink, a Baker család igazán vendégmarasztaló társaság, s miután sikerül elillanunk előlük, a mi feladatunk lesz kiutat találni, és egyben felderíteni a család múltját.
Abban a szerencsés helyzetben ültem neki a játéknak, hogy, felelevenítve régi, gyerekkori emlékeimet, épp a megjelenés előtt két hónappal játszottam végig a legendás első rész remastered verzióját. Bár az elavult mechanikák néha zavaróak voltak, a puzzle-feladatok sokasága és a hangulat mégis sikeresen elfeledtetett velem minden hiányosságot. Hiszen ha belegondolunk, miről is szólt az alap trilógia? Kaptunk egy nagy, látszólag szabadon bejárható játékteret, ahol egyes területek le voltak zárva, és csak különböző feladványok megoldása és kulcsok megtalálása után juthattunk tovább. Majd a következő három rész már a lineáris pálya és történetvezetés híve volt, mint a legtöbb mai akciójáték.
A hetedik rész ezeket a tapasztalatokat gyúrja egybe, és ebből alkot valami újat. A hangulat és a pályatervezés az első részekre, míg a történetvezetés az új részekre emlékeztet minket. Ugyanakkor a sorozat történetében először most FPS-nézetben élhetjük át a Baker ház borzalmait. A továbbjutáshoz most is a különböző szobák felfedezése és a rejtvények megoldása, kulcsok megtalálása szükséges, miközben egy-egy nagyobb területen a Baker família egy-egy tagja vadászik ránk. A különböző nagyobb szekciókat bossfightok választják el egymástól, de bármikor visszalátogathatunk a korábbi helyszínekre is, sőt, van hogy ez külön muszáj is, mivel könnyen előfordulhat, hogy a játék legelején zárva találunk egy szobát, amelyhez a kulcsot csak a játék legvégén találjuk meg.
A játék alapvetően a lopakodásra épül rá, hasonlít az Alien Isolationben tapasztalt továbbhaladáshoz, csak itt egy, az életünkre törő idegen helyett több elborult családtagot és néhány, a pincében tenyésztett mutálódott szörnyet kapunk a nyakunkba. Előbbiek kvázi legyőzhetetlenek, (legalábbis nem áll rendelkezésünkre az a golyómennyiség, ami megfelelne), utóbbiak nehezen ugyan, de likvidálhatóak. A játék már Normal szinten is kellemes kihívást nyújt, de az igazi élvezetet csak a nehezebb fokozatok adják, ezek azonban csak az első végigjátszás után nyílnak meg. Ez a döntés azonban nem túl szerencsés véleményem szerint, ugyanis az egyszeri játékos (mint jómagam) valószínűleg szívesebben vetette volna bele elsőre magát a borzalmakba. Én például jó ideig tuti nem esek neki még egyszer a kalandoknak, na nem azért, mert a játék rossz lenne, egyszerűen a történet nem fog újdonságot adni másodszorra sem, a gyűjtögetés és a nehezebb fokozat meg nem tartogat számomra elég vonzerőt az azonnali újrajátszáshoz.
Régóta nem volt Resident Evil-, vagy akár horrorjáték, amely ennyire beszippantott volna magába. A hangulat remekül el lett találva, a program méltó utóda a tradicionális Resident Evil-részeknek, a megannyi utalás és kikacsintás pedig minden rajongónak kellemes bizsergető érzést fog okozni mellkastájékon. (Az órás feladat, a shotgun megszerzése stb.) Ezek ellenére az újoncok se fogják azt érezni, hogy kimaradtak valamiből, sőt, talán ez a játék fogja meghozni az elődökhöz a kedvet. Talán a fejtörők lehettek volna picit nehezebbek, és a továbbhaladásnak se kellett volna ennyire egyértelműnek lennie. Míg a Resident Evil 1 esetében egy-egy rossz próbálkozás könnyen az életünkbe kerülhetett, a hetedik részben erről szó sincs, sőt, gyakran a megoldás a hátunk mögé van felragasztva egy cetlire. (Ahelyett, hogy például egy naplóban lenne elrejtve öt szobával arrébb).
Még a teszt megírása előtt olvastam egy külföldi sajtóorgánum cikkénél, hogy az ottani tesztelőkolléga hiányolta a zenei anyagot a játék mellé. Azóta is ezen gondolkodom, és a játék alatt is sokszor eszembe jutott ez a kijelentés. A hetedik rész valóban nélkülözi a tisztességes zenei betéteket, szinte csak a mentésre szánt szobákban hallhatunk egy megnyugtató dallamot. (Maga az, hogy zenét hallunk, már engedélyt ad a fellélegzésre.) Ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy az összhatást nem rontotta volna-e el, ha a háttérben akármilyen remekül megkomponált, baljóslatú dallamok szólnak. A ház állandó recsegése-ropogása, a megannyi nesz és zörej, a lábdobogások, a szél vészjósló sóhaja, a kiáltások, mind olyan mesterien tervezettek, hogy az FPS-nézet támogatásával, (pláne VR headsettel) egy olyan élményt adnak, amihez nem tett volna hozzá semmilyen zenei betét, így én ezt a hiányosságot nem rónám fel a játéknak.
Összefoglalva: a Resident Evil 7 egy remek próbálkozás a sorozat felfrissítésére. A hangulat kiváló, és a körülbelül tíz órát felölelő kaland épp elég arra, hogy végig fenntartsa a feszültséget, de közben a kiút keresgélése ne fulladjon unalomba. Természetesen, mint minden játék, ez sem tökéletes. Az MI képes néha furcsán viselkedni és beragadni egy oszlop mögé, és mint korábban említettem, a fejtörők lehettek volna nehezebbek és változatosabbak. Azonban ezek olyan dolgok, amelyek fölött könnyű szemet hunyni. A sorozat rajongóinak a játék kötelező darab, de a horror zsáner kedvelőinek is mindenképpen megér egy próbát.
A Warner Bros. Discovery jóvoltából, megnéztük az első négy részt. Spoiler-mentes beszámoló következik.
Kint jártunk a megújult PlayIT-en. Felnőtt-gamer beszámoló következik...
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…