Ragadozó Madarak – Filmkritika

A 2016-ban bemutatott Öngyilkos osztagban mutatkozott be először filmen Harley Quinn, Margot Robbie megformálásában, nem kevés sikerrel. A filmet követő években a halloween-i és farsangi bálok kedvelt öltözete lett, nem véletlenül. Harley vad, szexi, őrült, pont ahogy szeretjük, most sem hazudtolja meg magát szerencsére. Ő Joker (Mr. J aka Puddin’) partnere a bűnben és a mindennapokban is, az Öngyilkos osztag relatíve szépen felvezette a kapcsolatukat, illetve a Ragadozó Madarak is említést tesz róluk: kettőjük szakításával kezd, ami elindítja a bonyodalmakat, mi pedig végig azt érezzük, hogy Harleyhoz hasonlóan, „mi is szabadulnánk”.

A film Harleyra fókuszál, aminek az a negatív következménye, hogy mindenki más lényegtelen. Annyira erős (és független *köh*) nőt akartak belőle formálni, hogy a többieknek se hely, se idő nem maradt közben. Végig körülötte bonyolódik a szál, ő a narrátor is, mely azt hozza magával, hogy sajátos, őrült módján vezeti a sztorit, ugrál az időben, a helyszínekben, minden színes-szagos, mint egy LSD-trip. Óhatatlanul is a Deadpool jut az ember eszébe róla, azzal a különbséggel, hogy az még jónak is mondható, mert egy percig sem kell komolyan vennünk. Madárkáink esetében viszont nem ilyen egyszerű a dolog, pedig hatalmas potenciál rejtőzött a karakterekben. Nagy többségük képességek nélküli, így a motivációjuk, személyiségük és a színészi játék kell, hogy elvigye a hátán őket, a látvány helyett. Viszont lehet, hogy látvánnyal jobban jártunk volna…

Mivel főhősnőnk nem élvezi már Joker támogatását és védelmét, Gotham alvilágának nagyobbik fele úgy dönt, hogy revansot vesz a lányon, mivel sokuknak keresztbe tett az évek folyamán. Ez adja a sztori egyik felét. A másik része egy bizonyos gyémánt körül bonyolódik, amit Roman Sionis (Fekete Maszk) akar megszerezni magának. Ebbe a szálba bonyolódik bele Renee Montoya nyomozónő, Fekete Kanári, Vadásznő (Huntress) illetve a kis zsebtolvaj, Cassandra Cain is. Természetesen a végére összejön a csipet-csapat, ahogy a két sztori végérvényesen összefut. Ám a katarzis elmarad.

Igazából a probléma a forgatókönyvvel van. Lehetne mondani, hogy ez Harley történetvezetése miatt van így, hiszen kicsit loco a csaj, de sajnos nem lenne igaz. A párbeszédek sokszor üresek, súlytalanok, ahogy a szereplők is. Abba bele sem megyek, hogy maguk a karakterek se stimmelnek, hiszen aki csak a filmeket ismeri, úgyse tud majd különbséget tenni. Talán pont ezért próbálták a poénokra és a már-már John Wick-szerű akció-koreográfiára helyezni a hangsúlyt, de ami ott működött, az itt sokszor esetlen, mint egy Bud Spencer bunyó: látni, hogy bevárják egymást az ellenfelek, nincs meg a folyamat, amitől fluid lenne az egész. Ettől függetlenül látványos és a film javát ezek a (esetenként brutális) részek adják, de ez kevés az üdvösséghez. Semmit sem tudunk meg a motivációkról, a múltakról (pl, hogy Kanári hogyan is szerezte a képességét, ami senkit sem lep meg, még említés szinten sem), leszámítva talán Vadásznőt: nála a motiváció adott, viszont rettentően gyenge és kevés a szerep amit kapott. 

Aki arra számított, hogy a DC-univerzum egyik legismertebb lány-csapata, kap végre egy ütős bemutatkozást a vásznon, az csalódni fog. Míg az Aquaman, Batman vs. Superman, Justice League, Öngyilkos osztag hasonló kvalitásokkal büszkélkedhet, ott legalább a látvány elvitte a műsort egy szórakoztató irányba. Nyilván nem sírni fogunk, nem tragikus az összkép, de mindenképpen csalódás a várakozásokhoz képest. Az egyetlen amiről tényleg jót tudok írni, hogy az IMAX székek kényelmesek, nem ragadt kukorica a fogamba, nagy a vászon és marha erősek a hangfalak. Szerencsére ez a zenéknek egész jót tett. Nem tudom mit várhatunk az Öngyilkos osztag jövőre érkező folytatásától, de nem lepne meg ha újra átgondolnák a projektet ezek után.