Az a fajta képregény-rajongó vagyok, aki felnőtt létére Batman mellett tette le a voksát – lélekben tudva, hogy Joker mondandója valahol igaz – azonban, ha választania kellene, Pókember lazasága és pozitív attitűdje még a fekete köpenyes igazságosztót is maga mögé utasítaná. Imádtam a Sam Raimi-féle pókember filmeket és Marc Webb két részes mozija is kellemes élményeket hagyott bennem. Engem nem igazán érdekelt, hogy voltak gondok a történetvezetéssel, hogy Toby teljesen megvadult, a harmadik részben vagy, hogy Andrew Garfield és Ő annyi ellenfelet kaptak utolsó filmjeikben, amit képtelenség volt jól kezelni. Csak az számított, hogy kedvenc hálószövőm a képernyőn minél lazábban intézze el ellenfeleit. Tom Holland pókembere is már első percektől kezdve a szívembe lopta magát, így a trilógia utolsó felvonását tűkön ülve vártam. Spoilermentes kritika következik…
A Pókember: Nincs hazaút ott folytatja, ahol a második rész abbahagyta: J. Jonah Jameson Mysterió átverésének hála leleplezte Peter Parker kilétét, a fiatal tinédzserhős élete pedig fenekestül felfordul. A nyilvánosságot persze Peter barátai és ismerősei is erősen megsínylik és a film enyhe társadalomkritikával mutatja be az emberi együgyűséget pár nagyon hatásos snitt és beszólás segítségével. Ugyanis mindenféle gondolkodás nélkül elég egyetlen vád, hogy a nép a barátságos és közkedvelt pókembert keresztre feszítse. Ismerős? Ugye, hogy igen…
Az előzetesekből tudjuk, hogy Peter a kialakult helyzetet Dr. Strange segítségével próbálja megoldani, és egy felejtést okozó bűbájjal próbálkoznak, ami természetesen félre megy, s a kívánt hatás helyett Pókember korábbi fő gonoszai érkeznek meg a világba. Ezen a ponton túl azonban bármit is mondanék, elrontaná a bő két és fél órás élményt, ami viszont zseniálisan jól sikerült. A történet fordulatos, számos alkalommal megható, sőt egyenesen könnyfakasztó, téve mindezt úgy, hogy nem felejt el pókember film maradni. A hálószövőnket kísérő humor és feel-good hangulat nem marad el, s bár van néhány logikai bukfenc a film mégis az egyik legjobb marvel termék lett, s megkockáztatom, jobban élveztem, mint anno a Végtelen háborút és a Végjátékot.
Mint említettem, sokan próbálták már meg a több fő gonosszal való operálást, ami mindig kicsit erőltetett és hiányos volt, hiszen egy tisztességes karakterív minden ellenfélre egyszerűen nem fér bele egy 2 órás filmbe. A multiverzumos szál behozása miatt azonban a film nagy előnye, hogy nem kell magyarázkodnia. A rajongók kívülről ismerik az összes ellenfél eredettörténetét, rengeteg utalást és gag-et kapnak, a sajtóvetítésen pedig többször is percekig nevetett a közönség, ami valljuk be, a sok szőrösszívű kritikus között ritka jelenség. Alfred Molina, mint Otto Octavius, Jamie Foxx, mint Max Dillon és Willem Dafoe, mint zöld kobold egyszerűen zseniálisak, s sok, mára felnőtt fiatal lány és srác szívét fogják megdobogtatni a nagy-vásznon.
Részemről ez a film indította el igazán a Marvel új éráját. A Shang Chi nem volt éppenséggel rossz, de körülbelül egy tisztességes iparos munka volt, az Örökkévalók meg egyenesen a kínos kategóriába estek, amit Marvel filmeknél még sosem éreztem. A Nincs hazaút viszont szépen megágyaz a Dr. Strange-féle multiverzumnak úgy, hogy közben csak saját magára fókuszál. Nincsenek nagy távlatok, közkedvelt hősünk csupán igyekszik megbírkózni a rátörő ellenfelekkel, miközben magánéletét is megpróbálja egyben tartani. Mi sem állhatna közelebb a képregényekhez, mint a hasonló felállások, ráadásul ez a film nem szól másról, mint a fiatal Pókember felnőtté válásáról, a tétek és a szuperhőslét lényegének megértéséről.
A színészi játékok mellett sem szabad szó nélkül elmennem: Tom Holland élete egyik legjobb alakítását nyújtja, Zendaya is túllépett a komolyan, szúrós szemmel való nézésen, Jacob Batalon pedig hozzá a jószívű székes-csávót, akit nem lehet nem szeretni. Benedict Cumberbatch és Holland amúgy nem egyszer nyilatkozták, hogy nagyon működött közöttük az a bizonyos kémia, s ez a kijelentés most valóban átjön a képernyőn. Kettejük jelenetei remekül működnek és nem kevés humoros helyzetet teremtenek.
2021 a filmek tekintetében egy érdekes év. A mozizás élménye valahogy megváltozott és ezidáig egy olyan film sem volt, amiért kimondottan lelkesedtem volna. Nagyon nehezen rántott vissza a nagy-vásznas élmény, de Pókember kalandja egy erőteljes fonallal úgy beültetett a moziszékbe, hogy fel se tűnt, hogy mennyi idő telt el a vetítés eleje és vége között. A negyedik fázisnak nagyon-nagyon kellenek az előző hősök, mivel a jelek szerint az újak nem igazán képesek a régi rajongókat kielégíteni. Szerencsére azonban úgy néz ki, hogy a Marvel magára talált, Pókember új kalandját bátran ajánlom bárkinek, az őt követő Dr. Strange pedig még nagyobb durranás lehet majd.
Kint jártunk a megújult PlayIT-en. Felnőtt-gamer beszámoló következik...
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…