Pingvin – 1. évad 1. rész – sorozatkritika

Oswald Cobblepot, akit sokan csak Pingvin néven ismernek, egy törekvő, tökös és számító személy, akinek azonban ha számára fontos, vagy éppen „normális” személyekről van szó, az esetek többségében helyén van a szíve. A testi hiányosságainak köszönhetően és az igazságtalan élet alakulása végett egyszerűen vágyik a sikerre és az elismerésre, amiért mint már az első jelenetekből is ez kiderül, főhősünk képes bármit megtenni, és a sikeres simliskedései olykor még hangos kacajjal is beborítják Gotham sötét utcáit.

A történetünk a 2022-es Batman film után játszódik, konkrétan pár nappal az utolsó jeleneteket követően. Szárny nélküli Pingvinünk bajba kerül, nem is akármilyenbe, és minden erejével azon mesterkedik, hogy a lehető legjobb módon jöjjön ki az általa okozott gödörből, amelybe elég sokan élve akarják eltemetni a feltörekvő maffiózót.

A képregényekhez, videojátékokhoz és egyéb hivatalos DC történetekhez hasonlóan itt is jelen lesz a két nagy maffiacsalád rivalizálása, amelyről Oswald természetesen első ízben hajlandó kezeskedni, hogy aztán a legyengült családok felett átvehesse az uralmat, legalábbis a sántikáló aranyfogúnak fejben már eldőlt ezen célkitűzése.

A cselekmény, az első és egyben nyitó rész ellenére elég sok bonyodalmat vonultatott fel a fő történeti szál mellett. Megismerkedhettünk jó pár szereplővel, akik különféle irányokba terelik Pingvint, és akik által úgy tűnik, erejére kap, az eleinte magában kételkedő, a bűntől romlott Gotham utcáin tevékenykedő gonosztevő. Meglepő módon, szerény véleményem szerint a sorozat egyik legjobb adaléka az olykor felröppenő kisebb humoros beszólások vagy gondolatok jelenléte, amely szerencsére sosem érződött erőltetettnek vagy klisének, és nem is törte meg a fontosabb párbeszédeket vagy éppen magát a cselekményt.

Bár jómagam sosem voltam a látványvilág függője, tehát nem feltétlenül fontos számomra a külcsín, akár ha filmekről, akár ha videojátékok esetében  beszélünk, de természetesen nem egy utolsó dolog, ha valamelyest el tudom képzelni magam az adott világban, amely a szemem elé tárul. Nos a Pingvin sorozat maximálisan hozza a ködös, ijesztő és mégis reménnyel teli Gotham érzését, amelyben minden lehetséges bűnöző jelenléte ellenére, szívesen eltöltenék pár napot, bár még mai napig sem tisztázódott a fejemben, hogy az igazság oldalán, avagy a rablópandúrokhoz csalatkozva.

Nem szabad megfeledkeznem a zenei aláfestésről sem, hiszen egyszerűen valami eszméletlen hangulatos dallamok csikorgatták meg a fülem belsejét, ezért maximálisan hálás vagyok a zeneszerzőnek és a zenészeknek, hiszen minden jelenethez a magához legtökéletesebb melódiát komponálták.

Az egyetlen kivetni valóm talán az volt, hogy mivel túlságosan magas hangerőre volt kapcsolva a hangszórók összessége amelyet a mozi termében jelen voltak, ezért néhol kiszűrődtek olyan hangfoszlányok, amelyek szúró érzést keltettek a hallójárataimban. Természetesen ez nem a film hibája, sokkal inkább a mozinak a hiányossága, mivel szerintem egy ilyen jellegű alkotásnál, ahol a muzsikák és a hangok tónusai magaslatokba emelkednek, nem feltétlenül jó ötlet feljebb csavarni azon a bizonyos hangerőn.