Oppenheimer – Filmkritika

1945. július 16-án az emberiség új napra virradt. Az új-mexikói Socorrotól 56 kilométerre, délkeletre fekvő Jornada del Muerto sivatagban sikeresen végrehajtották az Egyesült Államok első nukleáris fegyvertesztjét. A Trinity névre keresztelt esemény örökre megváltoztatta a világot, megváltoztatta a háború menetét és közvetve vagy közvetlenül több millió ember életére volt hatással, nem beszélve a jelenkorra gyakorolt következményekről.

A J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) munkásságát bemutató alkotás végig vezeti a nézőt az elméleti fizikus tudományos pályájának kezdetétől annak csúcspontjáig. Nolan azonban nem elégszik meg azzal, hogy csupán egyetlen történeten vezesse végig a nézőt, ugyanis hűen a nevéhez (ne felejtsük el, hogy arról a rendezőről beszélünk, akinek első legnagyobb dobása visszafelé mesélt el egy történetet) több idővonalat ábrázol egyszerre. Rögtön a film legelején láthatjuk Oppenheimer kezdeti elmélkedését, az egyetemi életet, azt ahogy poharakat dobál a sarokba megfigyelve, hogyan robbannak szét. Később betekintést nyerhetünk a baloldali politikai aktivitásába, Jean Tatlockkal való viszonyába, majd végül magánéletébe. Ezek mellett persze fut a hírhedt Manhattan Projektet bemutató szál Leslie Groves (Matt Damon) felügyelete alatt. És ha ez nem lenne elég, a film gyakran ugrik egyet, hogy az idősebb Oppenheimer életét is láthassuk, nevezetesen egy vizsgálatot, melynek nem kizárólagos célja, hogy felfedje a férfi kommunista kötődéseit. És ha még mindig úgy éreznénk, hogy nincs elég dolog, amire figyelni kell, egy tárgyalás is zajlik, melynek főszereplője nem más, Lewis Strauss, akit a szenátus miniszteri kinevezése előtt vet alá átvilágításnak.

Talán a fentiekből kitűnik, hogy az Oppenheimer nem az a film, amit otthon egy beszélgetős, netflix and chill típusú estén meg lehet nézni. Nolan produkciója folyamatos és fokozott figyelmet és elemzést igényel. A történet folyamatosan bontakozik ki előttünk és ahogy haladunk a film vége felé, úgy kerülnek az egyes mozaikkockák a helyükre. Ráadásul Nolan kifejezetten az IMAX termekre készítette a filmet, ami meg is látszik a minőségen. Kisebb moziteremben nem vagyok biztos benne, hogy ugyanez a hatás érezhető lenne. Oppenheimer agytekervényei működésének ábrázolása, a hatalmas tájak, a kiváló hangeffektek mind lehengerlő hatást nyújtanak egy IMAX teremben. Elég annyit elmondanom, hogy nem voltam még olyan vetítésen, ahol az utolsó képkocka után, a stáblista alatt néma csöndben ült volna mindenki a helyén.

„Én vagyok a halál, világok pusztítója”

Ez azonban nem meglepő. Az Oppenheimer nem csak azt mutatja be, hogyan vált egyetlen ember a világ legfontosabb személyiségévé, hanem egy olyan korlenyomatot ad, ami az aktuálpolitikai helyzetben is könnyen értelmezhető. Oppenheimer belső vívódásai, saját paradoxonjai bőven adnak elgondolkodni valót. Fájó belegondolni, hogy az emberiség eljutott arra a pontra, hogy néhány számjegy és pár egyszerű gomb választ el minket attól, hogy elpusztítsuk ismert világunkat. Az „atombomba atyja” ennek végig tudatában is volt, nem is egyszer fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy talán van olyan elmélet, aminek elméletnek kéne maradnia. Ezzel a gondolattal el szemben, az a kijelentés is, ami maga Oppenheimer száját hagyta el. „Ha nem csináljuk meg mi, megcsinálják mások.” Ezt tetézi a filmben egy rész, ahol Oppenheimer saját ellenérzéseit Hirosima és Nagaszaki miatt az USA elnöke egyszerűen lesöpri az asztalról. „Én döntöttem. Maga nem ennyire jelentős.” Ez az egy mondat képes akkora gyomrost bevinni a nézőnek, hogy onnan percekig csak hápogva figyeli az eseményeket. Ugyanis itt válik nyilvánvaló az a tény is, hogy a sorsunk alig egy tucat ember (az atomhatalmak vezetőinek) kezében van.

Persze semmit nem érne egy zseniális rendező és író munkája, ha az elmesélni kívánt történethez nem járulna hozzá egy olyan rendkívüli színészgárda, mint amit az Oppenheimer vonultat fel. Cillian Murphy zseniális alakítást nyújt, s valószínűleg Robert Downey Jr. sem véletlenül nyilatkozta azt a közelmúltban, hogy ez élete egyik legjobb filmje. A Vasember filmek által közkedveltté és világhíressé vált színész egyik legjobb alakítását nyújtja. De sokat elmond a filmről, hogy a legutolsó mellékszereplők is neves és elismert színészek, sőt még az újoncok is olyan kivételes játékot nyújtanak, amik könnyedén beindíthatják karrierjüket. Florence Pugh (Jean Tatlock), Matt Damon, Rami Malek, Kenneth  Branagh és a Teller Edét alakító Benny Safdie mind keményen odatette magát és Szilárd Leóként Haumann Máténak sem volt szégyenkezni valója a többiek között.

Összességében az Oppenheimer egy olyan alkotás lett, amit különösen most, mindenkinek látnia kellene. Nem ítéli el a szereplőket, világosan és tisztán bemutatja álláspontjaikat, érzelmeiket, a döntésük mögött húzódó motivációkat. Az Oppenheimer nem ítélőszék, nem foglal állást a találmányok atyja és a találmányt felhasználó döntéshozók között. Talán ha a kedves néző beül a filmre és belegondol, mennyi minden történt az elmúlt 80 évben és látja, milyen alapokból indult ki ez az egész megérti, hogy mennyire szomorú, hogy az emberi kíváncsiság, a jószándékú felismerések sorozata, hogyan juttatott el minket a kipusztulás szélére. Talán megérti, hogyan egyensúlyozunk egy késélen és talán megérti azt is, hogy a moziteremben miért morzsoltak el páran egy könnycseppet az első atombomba tesztjellegű felrobbanásakor.