Tagadhatatlan, hogy a Dark Souls egyedi játékmenete és átütő sikere sokakat megihletett a játékfejlesztők háza táján. Számos program vett át mechanikákat és ötleteket, viszont kevés olyan alkotás született, ami méltó párja lenne a From Software szériájának. A Team Ninja azonban 2017-ben elhozta a Nioh-t és a japán kultúrára építő játék olyan elképesztően jól sikerült, hogy nemrég a folytatást is a kezünkbe vehettük.
Bár a főcím mellett ott szerepel az a bizonyos kettes szám, a folytatás valójában előzménynek számít. Főszereplőnk, a szótlan Hide bőrébe bújva a feladatunk, hogy felfedjük az úgynevezett lélekkövek (eredetiben: spirit stones) titkát, s ha már úgyis arra járunk, akkor átverekdjük magunkat a töméntelen mennyiségű Yokai-on. Bár a történet, a zsáner többségéhez hasonlóan nem annyira hangsúlyos – valljuk be nem is ezért szeretjük ezeket a játékokat – több ismert történelmi szereplő is feltűnik, mint Nobunaga és Tokugava. Előbbi úriembert a középkori Japán egyik legnagyobb hadurjaként és hódítójaként tartják számon, míg Tokugava Japán sógunjaként volt ismert. Azonban az ő jelenlétük sem állítja nagyobb rivaldafénybe a történetet, hiszen abban a percben, hogy a kezünkbe kerül az irányítás, a túlélésen, az értékes zsákmányon és a harcon kívül semmi másra nem fogunk koncentrálni.
Valójában a Nioh 2 története csak ürügy arra, hogy valami végig vezessen minket a különböző pályákon. A fejlesztők is és a játékosok is pontosan tudják, hogy aki befizet a Nioh 2-re az semmi másra, csak a kihívásra vágyik, amit a program elé állít. Kihívásból pedig lesz bőven. Szinte minden egyes összecsapásunk kínos figyelmet igényel a megfelelő időzítésre, ellenfelünk tökéletes ismeretére és a megfelelő ritmus felvételére. Egy rossz mozdulat, egy felesleges vágás, s könnyedén kiszolgáltatott állapotban találhatjuk magunkat. Mondanom se kell, hogy ez nagy valószínűséggel az életünkbe fog kerülni.
A harc terén az első rész rajongói otthon fogják érezni magukat. Kilenc fegyvernem közül választhatunk, és a különböző posture-k is visszatértek. Minél többet használunk egy fegyvertípust, annál jártasabbak leszünk benne és az így megszerzett képességpontokat elkölthetjük a fegyverhez tartozó képességfák egyikén. Két új eszköz is érkezett az arzenálunkba: a switchglaive, ami egy lassú, kétkezes fegyver és az eszméletlenül gyors kaszabolásra alkalmas double hatchet-ek is tiszteletüket teszik. Az eltérő képességfák és fegyverek igen változatossá teszik a harcot, mindegyik saját stílust hoz magával és biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja találni a számára szimpatikusat.
A Dark Soulsnál sokszor éreztem azt, hogy a játék igazságtalanul büntet, aminek a legfőbb oka – érzésem szerint- a hitboxok elnagyoltsága volt. Persze ezt ki is lehetett használni, de fontos megemlítenem, hogy a Nioh 2-nél én egyszer sem éreztem idáig azt, hogy olyan találatba halok bele, aminek a közelében sem voltam. Számomra ez mindenképp pozitívum és számos olyan helyzet is adódott ebből, amikor az éppen, hogy megúsztam faktornak hála nyertem meg egy párviadalt. Ebből is látszik, hogy a Nioh 2 harcrendszere remek pontossággal bír és folyamatosan fair kihívást biztosít. Sosem éreztem igazságtalanul nehéznek a játékot (kivéve az első, miniboss-t amiről utána kiderült, hogy a fejlesztők sokkal későbbre gondolták a kivégzését és csak simán el kellett volna futnom előle).
További újdonság, hogy Hide félig-meddig Yokai leszármazott így számos új képességgel is rendelkezik. A Burst Counter-t bevetve például az erős, eredetileg kivédhetetlen ütéseket szakíthatjuk meg. Ilyenkor ellenfelünk pár pillanatra teljesen sebezhetővé válik, ami lehetőséget nyit arra, hogy jól megsorozzuk őket. Ez az adalék merőben változtatta meg a harcokhoz való hozzáállásomat, hiszen most már nem féltem az ilyen esetektől, hanem egyenesen vártam őket. Szinte mindegyik ellenfélnek van legalább egy olyan támadása, amit ilyen módon kivédhetünk. A rizikó azonban így is elég nagy, hiszen a rossz időzítés gyakorlatilag az életünkbe kerülhet.
A nagyobb ellenfelek legyőzése utána Soul Core-kat is szerezhetünk, amiket – ha sikeresen eljuttatunk a legközelebbi Shrine-ig – megtisztíthatunk és utána felhasználhatunk. Amennyiben van elegendő energiánk, a megfelelő Core-kat felhasználva egy pillanatra átalakulhatunk az általunk legyőzött ellenféllé és végrehajthatunk egy igen erős támadást. Példának okáért az egyik legelső képesség, amit megszerezhetünk, az a Monkey Yokai Enki ugrás képessége, mellyel a levegőbe emelkedve egy lándzsát hajíthatunk ellenfelünknek. Ezek a képességek tovább színesitik a játékmenetet és extra fűszert hoznak a harcba is.
Végül, de nem utolsósorban át is alakulhatunk pár másodpercre Yokai-já. Ilyenkor elképesztően gyorsak és erősek leszünk, s az ellenfelek nem tudnak megsebezni minket. Amennyiben ütéseket viszünk be vagy kapunk, Yokai-ként eltöltött időnk rohamosan csökkenni fog. Viszont legyünk bármilyen erősek, ezzel a képességgel is észnél kell lennünk, hiszen egy elbaltázott aktiválással az egyik legerősebb támadásunkat pazarolhatjuk el, ráadásul utána még sebezhetőek is maradunk pár pillanatig. Tévedés ne essék, a játék kegyetlenül kihasznál majd minden ilyen alkalmat.
Pályák terén sincs szégyenkezni valója a programnak. Számos helyen megfordulhatunk, mindegyik változatos és eléggé egyedi ahhoz, hogy az igen hosszú kampány idején se laposodjanak el. Megfordulunk majd erdőkben, mocsarakban, kastélyokban, hegyekben és falvakban, röviden: minden helyszín előkerül, amire csak számíthatunk. Ugyanez a változatosság jellemző az ellenfelekre is. Szinte minden fő küldetés egy új szörnyet állít az utunkba és minden egyes alkalommal meg kell tanulnunk az erősségeit és gyengeségeit.
Látható, hogy a Nioh 2 ugyanazokra az alapokra építkezik, mint elődje, s pár újítást leszámítva nem sokat változott. Az egyetlen dolog, amiben kivetnivalót találhatunk azok a főellenfelek terén érhetnek minket. Néha igazságtalannak éreztem az olyan képességeket, pláne a harcok végén, amik az alapvetően is bonyolult összecsapást még nehezebbé tették. Nem egyszer történt meg, hogy hosszú próbálkozások sorozata után az aktuális Yokai egy új képességet húzott elő a semmiből, hogy aztán egy csapásból lenullázza az életcsíkomat. De ez igazából a zsáner velejárója, pusztán nagyon frusztráló tud lenni, amikor több órás próbálkozásnál úgy érzed, mindjárt megvan a cél, aztán egy pillanat alatt szertefoszlik minden.
Összességében rendkívül meg vagyok elégedve a Nioh 2-vel. Remekül építkezik elődje alapjaira, épp elég újdonságot hozva ahhoz, hogy ne egyszerű rókabőrnek lássuk. Bár a történet nem kiemelkedő, a játékmenet minden téren kárpótolja a soulsborne játékok rajongóit. A Nioh 2 a folytatások iskolapéldája: ami működött, az megmaradt, ami nem, sajnos az is, de mind megbocsáthatók. Nekem például túl sok a felszedhető loot, s rengeteg időm ment el az inventory menedzselésével is, nem beszélve a megannyi képesség rendszerezéséről. De ezek nem vonnak le annyit az élményből, hogy komolyan foglalkozni kelljen velük. Akik szerették az első részt, a másodikkal is hosszú órákat fognak majd eltölteni.
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!