Nioh 2 – Játékteszt

Tagadhatatlan, hogy a Dark Souls egyedi játékmenete és átütő sikere sokakat megihletett a játékfejlesztők háza táján. Számos program vett át mechanikákat és ötleteket, viszont kevés olyan alkotás született, ami méltó párja lenne a From Software szériájának. A Team Ninja azonban 2017-ben elhozta a Nioh-t és a japán kultúrára építő játék olyan elképesztően jól sikerült, hogy nemrég a folytatást is a kezünkbe vehettük.

Bár a főcím mellett ott szerepel az a bizonyos kettes szám, a folytatás valójában előzménynek számít. Főszereplőnk, a szótlan Hide bőrébe bújva a feladatunk, hogy felfedjük az úgynevezett lélekkövek (eredetiben: spirit stones) titkát, s ha már úgyis arra járunk, akkor átverekdjük magunkat a töméntelen mennyiségű Yokai-on. Bár a történet, a zsáner többségéhez hasonlóan nem annyira hangsúlyos – valljuk be nem is ezért szeretjük ezeket a játékokat – több ismert történelmi szereplő is feltűnik, mint Nobunaga és Tokugava. Előbbi úriembert a középkori Japán egyik legnagyobb hadurjaként és hódítójaként tartják számon, míg Tokugava Japán sógunjaként volt ismert. Azonban az ő jelenlétük sem állítja nagyobb rivaldafénybe a történetet, hiszen abban a percben, hogy a kezünkbe kerül az irányítás, a túlélésen, az értékes zsákmányon és a harcon kívül semmi másra nem fogunk koncentrálni.

Valójában a Nioh 2 története csak ürügy arra, hogy valami végig vezessen minket a különböző pályákon. A fejlesztők is és a játékosok is pontosan tudják, hogy aki befizet a Nioh 2-re az semmi másra, csak a kihívásra vágyik, amit a program elé állít. Kihívásból pedig lesz bőven.  Szinte minden egyes összecsapásunk kínos figyelmet igényel a megfelelő időzítésre, ellenfelünk tökéletes ismeretére és a megfelelő ritmus felvételére. Egy rossz mozdulat, egy felesleges vágás, s könnyedén kiszolgáltatott állapotban találhatjuk magunkat. Mondanom se kell, hogy ez nagy valószínűséggel az életünkbe fog kerülni.

A harc terén az első rész rajongói otthon fogják érezni magukat. Kilenc fegyvernem közül választhatunk, és a különböző posture-k is visszatértek. Minél többet használunk egy fegyvertípust, annál jártasabbak leszünk benne és az így megszerzett képességpontokat elkölthetjük a fegyverhez tartozó képességfák egyikén. Két új eszköz is érkezett az arzenálunkba: a switchglaive, ami egy lassú, kétkezes fegyver és az eszméletlenül gyors kaszabolásra alkalmas double hatchet-ek is tiszteletüket teszik. Az eltérő képességfák és fegyverek igen változatossá teszik a harcot, mindegyik saját stílust hoz magával és biztos vagyok benne, hogy mindenki meg fogja találni a számára szimpatikusat.

A Dark Soulsnál sokszor éreztem azt, hogy a játék igazságtalanul büntet, aminek a legfőbb oka – érzésem szerint- a hitboxok elnagyoltsága volt. Persze ezt ki is lehetett használni, de fontos megemlítenem, hogy a Nioh 2-nél én egyszer sem éreztem idáig azt, hogy olyan találatba halok bele, aminek a közelében sem voltam. Számomra ez mindenképp pozitívum és számos olyan helyzet is adódott ebből, amikor az éppen, hogy megúsztam faktornak hála nyertem meg egy párviadalt. Ebből is látszik, hogy a Nioh 2 harcrendszere remek pontossággal bír és folyamatosan fair kihívást biztosít. Sosem éreztem igazságtalanul nehéznek a játékot (kivéve az első, miniboss-t amiről utána kiderült, hogy a fejlesztők sokkal későbbre gondolták a kivégzését és csak simán el kellett volna futnom előle).

További újdonság, hogy Hide félig-meddig Yokai leszármazott így számos új képességgel is rendelkezik. A Burst Counter-t bevetve például az erős, eredetileg kivédhetetlen ütéseket szakíthatjuk meg. Ilyenkor ellenfelünk pár pillanatra teljesen sebezhetővé válik, ami lehetőséget nyit arra, hogy jól megsorozzuk őket. Ez az adalék merőben változtatta meg a harcokhoz való hozzáállásomat, hiszen most már nem féltem az ilyen esetektől, hanem egyenesen vártam őket. Szinte mindegyik ellenfélnek van legalább egy olyan támadása, amit ilyen módon kivédhetünk. A rizikó azonban így is elég nagy, hiszen a rossz időzítés gyakorlatilag az életünkbe kerülhet.

A nagyobb ellenfelek legyőzése utána Soul Core-kat is szerezhetünk, amiket – ha sikeresen eljuttatunk a legközelebbi Shrine-ig – megtisztíthatunk és utána felhasználhatunk. Amennyiben van elegendő energiánk, a megfelelő Core-kat felhasználva egy pillanatra átalakulhatunk az általunk legyőzött ellenféllé és végrehajthatunk egy igen erős támadást. Példának okáért az egyik legelső képesség, amit megszerezhetünk, az a Monkey Yokai Enki ugrás képessége, mellyel a levegőbe emelkedve egy lándzsát hajíthatunk ellenfelünknek. Ezek a képességek tovább színesitik a játékmenetet és extra fűszert hoznak a harcba is.

Végül, de nem utolsósorban át is alakulhatunk pár másodpercre Yokai-já. Ilyenkor elképesztően gyorsak és erősek leszünk, s az ellenfelek nem tudnak megsebezni minket. Amennyiben ütéseket viszünk be vagy kapunk, Yokai-ként eltöltött időnk rohamosan csökkenni fog. Viszont legyünk bármilyen erősek, ezzel a képességgel is észnél kell lennünk, hiszen egy elbaltázott aktiválással az egyik legerősebb támadásunkat pazarolhatjuk el, ráadásul utána még sebezhetőek is maradunk pár pillanatig. Tévedés ne essék, a játék kegyetlenül kihasznál majd minden ilyen alkalmat.

Pályák terén sincs szégyenkezni valója a programnak. Számos helyen megfordulhatunk, mindegyik változatos és eléggé egyedi ahhoz, hogy az igen hosszú kampány idején se laposodjanak el. Megfordulunk majd erdőkben, mocsarakban, kastélyokban, hegyekben és falvakban, röviden: minden helyszín előkerül, amire csak számíthatunk. Ugyanez a változatosság jellemző az ellenfelekre is. Szinte minden fő küldetés egy új szörnyet állít az utunkba és minden egyes alkalommal meg kell tanulnunk az erősségeit és gyengeségeit.

Látható, hogy a Nioh 2 ugyanazokra az alapokra építkezik, mint elődje, s pár újítást leszámítva nem sokat változott.  Az egyetlen dolog, amiben kivetnivalót találhatunk azok a főellenfelek terén érhetnek minket. Néha igazságtalannak éreztem az olyan képességeket, pláne a harcok végén, amik az alapvetően is bonyolult összecsapást még nehezebbé tették. Nem egyszer történt meg, hogy hosszú próbálkozások sorozata után az aktuális Yokai egy új képességet húzott elő a semmiből, hogy aztán egy csapásból lenullázza az életcsíkomat. De ez igazából a zsáner velejárója, pusztán nagyon frusztráló tud lenni, amikor több órás próbálkozásnál úgy érzed, mindjárt megvan a cél, aztán egy pillanat alatt szertefoszlik minden.

Összességében rendkívül meg vagyok elégedve a Nioh 2-vel. Remekül építkezik elődje alapjaira, épp elég újdonságot hozva ahhoz, hogy ne egyszerű rókabőrnek lássuk. Bár a történet nem kiemelkedő, a játékmenet minden téren kárpótolja a soulsborne játékok rajongóit. A Nioh 2 a folytatások iskolapéldája: ami működött, az megmaradt, ami nem, sajnos az is, de mind megbocsáthatók. Nekem például túl sok a felszedhető loot, s rengeteg időm ment el az inventory menedzselésével is, nem beszélve a megannyi képesség rendszerezéséről. De ezek nem vonnak le annyit az élményből, hogy komolyan foglalkozni kelljen velük. Akik szerették az első részt, a másodikkal is hosszú órákat fognak majd eltölteni.