Nagy gondban voltam a Mátrix negyedik felvonásának kritikájával. December 23-án lejárt az embargó, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy miként fogjam meg a látottakat, de még azt se, hogy jómagam mit érzek a filmmel kapcsolatban. Életemben először elolvastam jó-néhány külföldi és hazai újságíró véleményét is a látottakról – volt, aki az egekig magasztalta a filmet, míg mások a szemétre dobták – s bár sok kritikával és meglátással egyetértettem, nem igazán segített a helyzetemen. Tudni kell, hogy az első három rész (igen, mindhárom) előkelő helyet foglal el a szívemben, évente egyszer mindig le szoktam darálni őket. Tetszik a mondanivaló, szeretek elmerengeni a filmek platói filozófiáján és valljuk be, akciófilmeknek se utolsók. Arról nem is beszélve, hogy Keanu Reeves neve nekem garancia a jó szórakozásra. Ezzel a múlttal ültem be a Mátrix: Feltámadások sajtóvetítésére, ahonnan jól összezavarva távoztam, hogy aztán az ünnepek után újra végigkísérjem Neo kalandjait egy második vetítés alkalmával. A kérdés így a következő: van kanál, vagy nincs? Megérte megcsinálni a negyedik részt vagy hagyni kellett volna pihenni a szériát? Egy biztos: Lana Wachowski filmje 2021 egyik legmegosztóbb és legfurcsább élménye lett.
Mint emlékszünk, a harmadik rész végén Trinity és Neo a gépek városába indult, hogy megmentsék Ziont. A gép azonban lezuhant, Trinity belehalt az őt átszúró törmelékekbe, Neo pedig egy katarzisszerű verekedést követően kiiktatta a Smith programot a Mátrix rendszeréből és feláldozta magát az emberiség üdvéért. A negyedik rész körülbelül hatvan évvel később veszi fel a fonalat. Mr. Anderson a Mátrix egy új verziójába zárva él, tudata azonban újra rabigában, s most szoftverfejlesztőként tengeti nem túl tökéletes mindennapjait. Spoilerek nélkül a film első egy órája gyönyörűen vezeti fel a megváltozott helyzetet, a néző pedig folyamatos agymunkában áll, hogy megértse mi történik, lássa mi változott, ki-kicsoda és miért van ott ahol. Akaratlanul is próbálunk rájönni, hogy mi történik Neóval, miközben a film audiovizuális utalásai és elrejtett szimbolikája folyamatosan az orrunknál fogva vezet minket. Elsőre fel se tűnt a rengeteg utalás a történetet adó szituációra, mint ahogy a sok elődökre vonatkozó finom kikacsintás és tisztelgés is elkerülte a figyelmem.
Ez a kezdet azonban nagyon aljas húzás volt, mivel folyamatosan terrorizálja és gondolkodtatja a nézőt: vajon hova fut ki ez az egész, mi fog történni, hogy oldják meg ezt a konfliktust, mi történik a valóságban, lehet ez lett az új valóság? Számos jelenet fricskát ad a folytatások korának és a számos rebootnak és remasternek, sőt rengeteg önreflexió is van, hol viccesebb, hol elgondolkodtatóbb, azonban a készítők mintha elfelejtették volna, hogy ez csak akkor működhet egy negyedik részben, ha maga a film, ami ezeket tartalmazza teljesen ellenmegy a mai trendeknek. Sajnos azonban ez nem sikerült neki. A Mátrix negyedik verziója simán lehetett volna az a mestermű, ami visszahozza a nagy előd gondolkodást és odafigyelést igénylő rendszerét, ahol a néző nem csak agyatlanul befogad, hanem elemez és aktívan részt vesz a filmben. Ennek ellenére maga a Mátrix egy kényelmes háttérré egyszerűsödött és a film jelentősebb mondanivaló nélkül egy tipikus 2021-es negyedik rész lett, még ha a jobbik fajtából is.
A készítők bár elég erőteljesen építenek a nosztalgiafaktorra, próbálnak újításokat behozni a bevált receptbe. Kicsit olyan érzés volt ezeket figyelni, mint egy jól ismert videojáték vérfrissítését próbálgatni. Amikor tudod, hogy valamilyen szabálynak hogyan kellene működnie, tudod, hogy az már elavult és tudod, hogy az új változat a jelenlegi trendek kötelező irányvonala. Kicsit azonban ez a félresikerült remasterek egyike lett, ahol nem azt érzed, hogy tisztelettel továbbépítjük az alapanyagot, hanem a nagy igyekezetben pont a lényegi esszenciát dobjuk ki az ablakon. Az öncélú újítgatások pont azt a faktort vették el a filmtől, amitől a Mátrix a Mátrix volt. Nehéz megfogalmazni, hogy vajon mi is történt a filmben. Kicsit azt érzem, hogy a régi Mátrix filmek esszenciáját, gondolatiságát tökéletesen értették a készítők, de valahogy nem tudták megoldani, hogy ez felszínre törjön. Mintha nem értették volna meg azt a programsort, amitől a néző a Mátrixot annyira kedveli minden hibájával együtt, s bár látszik a tenni akarás, a rajongóknak mégis hiányozni fog valami. Nem fogják tudni megmondani mi, de tudni fogják, hogy ez nem az a Mátrix, amiért a mai napig rajonganak.
Sajnos ez a hiány azonban megöli a filmet. Hiába a rendkívül érdekfeszítő első óra, a maradék másfél szinte már a kínosság határát súrolja. Számomra mindig az volt az igazán felemelő a Mátrix filmekben, hogy egy hangból egy képkockából meg tudtam mondani, hogy a Mátrixban vagyunk és a Mátrixot nézem. A zöld filter, a túltolt akciójelenetek, a bullet-time, a stílusos latex felszerelések és az epikus belépők, melyeket epikus egysorosok követtek. Akármikor Morpheus, Neo és Trinity megjelentek a képernyőn szikrázott a levegő. Na ez most nincs. Nem hogy nincs, gyakorlatilag egy egész monológ szól arról, hogy nem is kell. Így viszont gyakorlatilag jó hogy azt nem mondta a film, hogy a Mátrix: Feltámadások sem kell.
A cselekmény ráadásul a rendkívül jól elkészített alapozás után elkezd kapkodni, a cselekmény magját adó szerelmi szál Neo és Trinity között pedig egy pillanat alatt le lett zárva és fel lett áldozva a mondanivaló beteljesülésének oltárán. Pedig a két és fél órás játékidő bőven elég lett volna arra, hogy egy épkézláb folytatást kapjunk és a színészi gárda is teljesen a helyén volt. Mindenki szívét-lelkét beletette a projektbe, sajnos azonban néhány választás nem fog tetszeni a rajongóknak. Egyrészt fájó leírnom, de Keanu most csak a tőle megszokott kötelezőt hozza (ami valahol a karakteréből is adódik), de sajnos az új Morpheus és Smith se tudja azt a karizmát képernyőre vinni, amit elődeik kisujjból kiráztak. Félreértés ne essék, nem rossz színészi alakításról beszélünk itt, csupán rajongói hiányérzetről. Ellenben az új szereplők közül kiemelkedő Niel Patrick Harris, aki nem egyszer bizonyította már színészi rátermettségét. A negyedik rész gondolatisága és filozófiája rajta keresztül interpretálódik, s az Elemző karaktere talán az egyik legizgalmasabb új hozzávaló az egész receptben.
Nagyon akartam szeretni a Mátrix negyedik felvonását. Valahol mélyen egyébként kedvelem is. De nem tudok szó nélkül elmenni amellett a tény mellett, hogy a Mátrix alapjait tartó oszlopokból csinál helyenként hülyét a film. Még a Merovingi kiakadása is ezt támasztja a leginkább alá: „Volt stílusunk, voltak beszélgetéseink. Nem csak ez a bipbipbipbip. Az eredetiség számított.” Ennek ellenére ebben a filmben alig találunk eredetiséget, a stílust és a mélyre-menő beszélgetéseket pedig nagyítóval is alig találni. Kár érte, mert hatalmas potenciál volt az első egy órájában a filmnek. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy a film utolsó negyed órája úgy megy szembe az elődökkel, hogy az arcomról lesült a bőr. Így leírva ez az utolsó rész volt az a bizonyos utolsó csöpp a pohárban. Sajnos nem tudok mást mondani, minthogy kaptunk egy öncélú újítószándékkal nyakon öntött, magához is méltatlan katyvaszt, ami az elődök eredetiségét képtelen visszaadni, azok nélkül értelmezhetetlen, azokkal együtt vizsgálva meg szinte már sértő. Azonban furcsa, de még így se tudom utálni a filmet, mert szórakoztat és többszöri újranézésre is sarkallt. De valahol muszáj objektívnek is lenni, ezt a negyedik részt pedig nem így kellett volna megcsinálni.
Az év utolsó hónapjában blockbusterfilmek, örök klasszikusok és családi animációk mellett sok más tartalom is…
A STALKER és Escape from Tarkov nyomdokait követve a ZERO Sievert egy singleplayer játékba helyezi…
Sárkányok és kazamaták várnak rád, vedd hát kezedbe a kardot, íjat és baltát!
A Warner Bros. Discovery jóvoltából megnéztük az első négy Dűne-részt. Spoilermentes beszámoló következik.
Kint jártunk a megújult PlayIT-en. Felnőtt-gamer beszámoló következik...
A Rosszfiúk főszereplői ugyan jó útra tértek (de tényleg!), de olybá tűnik, hogy meggyűlik a…