Marvel’s Spider-Man 2 – Játékteszt

Már öt éve annak, hogy az Insomniac letette az asztalra minden idők legjobb pókember játékát és megmutatta (persze csak a Rocksteady Studios után), hogyan kell szakszerűen és szinte hibátlanul adaptálni egy képregényhőst. A második etappal a fejlesztő stúdió előtt nem kisebb feladat állt, mint megugrani a hálólengés mércéjével is magasra tett lécet és úgy folytatni Peter Parker és Miles Morales kalandjait, hogy az mint a két hős és a történet szempontjából is kiemelkedő legyen. De felmerül a kérdés: egy alapvetően is minden elemében tökéletes játékon mit tudsz újítani? Az Insomniac hál ’istennek nem akarta feltalálni a spanyolviaszt és egyszerű válasszal állt elő. „Semmit, csupán ráteszünk még egy lapáttal.”

A történet a Miles Morales féle spin-off után veszi fel a fonalat, mikor is kedvenc hálószövőink már egy jól összeszokott csapatot alkotnak. Peter továbbra is depressziós May néni halála miatt, s próbál boldogulni a magánélete és a pókemberi kötelességtudata között, új munkát keresve tanárként, illetve rendre hűvösre rakva a rosszfiúkat hálószövőként. Miles pedig nem kevesebb célt tűzött ki maga elé, minthogy felnőjön az általa példaképnek tartott Peterhöz, és ha éppen belefér, akkor az egyetemi felvételi is jól sikerüljön. Azonban rögtön Peter első tanítási napján a semmiből homokvihar támad, és Marko őrült tombolásba kezd egész New Yorkban. Ha ez még nem lenne önmagában elég, egy Kraven nevű vadász is a városba látogat, hogy a saját betondzsungelévé és vadászterületévé változtassa azt, illetve Harry is megjelenik, aki az első részben már bemutatott Venom öltözéknek köszönhetően újra jó egészségnek örvend. Ezen kívül pedig sok más melléksztori is kiteszi a nagy egészet, amikbe nem mennék bele bővebben, de érdemes lesz a játéknak minden mellékküldetését (még a gyűjtögetésre épülő változatot is) teljesíteni.

A játék másik nagy erőssége a harcrendszer volt, ami megmaradt ugyanannak a könnyen kezelhető, dinamikus és látványos összecsapások tömkelegének, ami eddig is volt, azonban hőseink új képességeket és kütyüket is kaptak, sajnos azonban nem teljes az öröm (erre visszatérünk később). Először is mindkét hősnek van egy közös képességfája, ami mind a két pókember használható képességeket tartalmazzák, illetve van egy-egy egyéni fa is, ahol az adott hős saját fejlesztéseit lehet kinyitni. Az említetteken túl helyet kapott a kitérés mellé a védekezés is, melyet az L1 gombot jó időben lenyomva hívhatunk segítségül, hárítva egyébként nem hárítható támadásokat is. Ezt az egészet megspékelik a szintén közös ruha-erők és eszközök, illetve a történet alapján feloldódó egyedi, bivaly erős képességek, melyek feltöltése hibátlan védésekkel, elkerülésekkel és jól összefűzött kombókkal történik. Hiába azonban a sok újítás, a jól begyakorolt izommemória tökéletesen működik, és az első rész rajongóinak nem sok újdonságot fog mutatni. Azonban ötletes újítás, hogy attól függően melyik pókemberrel vagyunk, a másik véletlenszerűen beugrik segíteni, ha úgy adódik, közös kivégzéseket is végrehajtva.

Hiányérzet csupán a lopakodás tekintetében maradthat az emberben, ugyanis az, ha lehet, még kevésbé lett hangsúlyos, mint a korábbi részekben. Ez az eszközkészletben is megmutatkozik, mivel kikerült néhány olyan hálóvetési képesség, ami kimondottan ezeket a részeket erősítette (például a falra lőhető csapda) és bekerült helyettük több, a hangosabb megközelítést preferáló lehetőség. Ez amúgy a történetvezetésben is megmutatkozik, nagyon kevés olyan küldetés van, ahol kimondottan lopakodni kell és azok többsége is inkább Mary Janehez, mintsem a hálószövőkhöz kapcsolódik. Persze nem kell teljesen elkeseredni, a sunyibb megközelítést preferáló játékosok sem maradnak lehetőségek nélkül, példának okáért ők kaptak egy olyan lehetőséget, amivel hálót lőhetnek szinte bármilyen felületre, összekötve azt egy másikkal, így új hidakat alkotva. Ezekről aztán kettesével is fel lehet kapni a rosszfiúkat, anélkül hogy bárkinek is a szeme rebbenne (persze csak ha jól időzítünk).

Ha már összecsapások. Az egyetlen negatívum, amit itt fel tudok hozni, hogy bár a legtöbb harc rendkívül hangulatos és látványos, szinte kivétel nélkül az összes főgonosznál úgy éreztem, hogy ez már túl sok. Egyszerűen a három vagy van, hogy négy fázis nem tudta nem kiverni a biztosítékot, amikor valójában semmi más nem változik a rendszerben azon túl, hogy elgyepálom az illetőt, beszélünk három sort, esetleg helyszínt váltunk, majd megint elgyepálom az illetőt és ez ismétlődik többször is. Mindezt persze tetézi, hogy nehezebb fokozatokon az aktív eszközhasználat miatt a harmadik vagy negyedik fázisra a lehetőségeink és csökkennek és átmegy a harc az agyatlan kocka és kör gombok nyomogatásába.

Melléktevékenységeket tekintve a készítők továbbra is kedveznek a tökéletességre törekvő játékosoknak. Minden kerületben meghatározott mennyiségű tennivaló van, melyek teljesítésével feloldható a kerületbe a gyorsutazás, illetve egyéb bónuszokat is kaphatunk. Sajnos azonban eme kihívások többsége (bár szépen beágyazódnak a történetbe) megragadtak az előző évtizedben, és változatosság tekintetében sem mutatnak túl a menj ide, üsd meg, szedd fel, hozd vissza lehetőségeken, de legalább jobban elmélyülhetünk a világban az okos és éppen elég kreatív történetszállal. Ezek egyike se fogja ugyan befolyásolni a fő szálat, de van olyan, ami előrevetíti a harmadik részben várható konfliktusokat és jónéhány olyan, ami rengeteg kérdőjelet hagyhat az emberben. Persze azért akad néhány érdekes kivétel és mellékküldetés is, amik valamilyen mini történetet dolgoznak fel, legyen szó a művészetről, Brooklyn zenei történelméről, vagy egyszerű szalagavató bálra való meghívó teljesítéséről, de sajnos ők vannak kevesebben.

Audiovizuális téren a Pókember 2 remekül teljesít, sőt igazából hozzáértő szem nélkül is egy technikai csoda. A laikusabbaknak élből feltűnhet, hogy a töltőképernyők teljesen megszűntek, pillanatok alatt egyik kerületből a másikba kerülhetünk vagy válthatunk a két pókember között. A világítás és a fények letaglózóak legyen szó nappali vagy éjszakai környezetről, a tükröződések és a különböző effektek szemkápráztatóak (na meg persze van elég pocsolya). Bugokkal se nagyon találkoztam (leszámítva két esetet, ahol egy járókelő körbe-körbe mászkált, bár lehet valami fura betegségben szenvedett, illetőleg egyszer egy gomb nem aktiválódott, de ezt a gép ki és bekapcsolása megoldotta).

A zenék és hangok is teljesen a helyükön vannak, New York egy nyüzsgő nagyváros, a különböző aláfestő muzsikák pedig remekül illeszkednek az adott környezethez és a történethez, legyen szó komolyabb vagy könnyedebb hangvételről, epikus harcokról vagy szívszorító helyzetekről. A szinkronok és a színészi játékok is gyakran köröket vernek a moziban látható-hallható mai szuperhősfilmekre, arról már nem is beszélve, hogy az előadásmód mellett a dialógusok is jól vannak megírva.

Összességében a Spider-Man 2 a modern kor Batman: Arkham City-je. Egy tökéletes folytatás, ami nem akarta a jól bevált receptet túlságosan módosítani, csupán friss fűszerekkel feldobni. Ami jó volt, azt megtartották, amit lehetett, azt felfrissítették. Az új történet egy mozifilmnek is tökéletesen elmenne, bár a mostaniból hiányoztak az előző rész drámai momentumai (ahol meg lehetett volna, ott az előzetesek már lelőtték, hogy nem lesz). Jómagam 100%-ban, minden achievementet teljesítve fejeztem be a játékot, ha más nem is, ez biztosan jó ajánló levél. Azonban most szeretném leszögezni, hogy 5 év múlva, a harmadik rész kapcsán ez már lehet, hogy nem lesz elég.