Legendás állatok: Dumbledore titkai – Filmkritika

Előre szeretnék elnézést kérni, de a jelenlegi kritika egy abszolút szubjektív véleményre épülő, objektivitást kevésbé tartalmazó, a Harry Potter könyvekkel és filmekkel felnövő rajongó tollából fog érkezni. Teszem ezt azért, mert akárhogyan akarják csűrni-csavarni a dolgot, ez a világ elsősorban azoknak szól és azokra hat a leginkább, aki tudja, milyen volt 11 évesen elolvasni az első könyvet és évről évre felnőni a maradék hattal. Ennek fényében vetítem előre azt a kijelentésemet, hogy bár Göthe Artemis Fido Salmander kalandja képes szórakoztató, helyenként megható és megbotránkoztató lenni, valahogy mégsem az igazi. Míg a Harry Potter sorozatról elmondható, hogy mesterien össze van rakva, például az első könyvben található utalásokkal, melyek a hetedik végén futnak ki, addig a Legendás állatoknál az az érzésem, hogy  úgy álltak neki, mint az új Star Wars trilógiának. Ennél nagyobb sértést és problémát pedig nem tudok ráaggatni, hiszen tisztán látszik, hogy elhatározták az öt filmet, tartják magukat az öt filmhez, de nincs se elég anyaguk se elég ötletük öt filmhez, nem beszélve arról, hogy a legendás állatokkal is kezd kilógni a hippogriffláb.

Jelenlegi történetünk nem sokkal a második rész vége után játszódik. Grindelwald körözés alatt áll és egyre erősödik. Credence állapotából adódóan, gyűlölettől és elkeseredettségtől vezérelve teljesíti Grindelwald parancsait, Jacob összetörten vezeti hanyatlásnak indult pékségét, Göthe pedig, Dumbledore parancsára egy újabb varázslatos lény születésével van elfoglalva. Az új lény, melyet leginkább egy aranyos bajszos őzikeként lehetne leírni azért különleges, mert tisztán látja egy ember lelkét, és réges-régen a varázslók az újszülött Csi-linek segítségével választottak arra érdemes vezetőt. Persze ami félremehet az félre is megy. Göthén rajta ütnek, Grindelwald elrabolja a teremtményt, mely nem mellesleg a jövőbe látás képességével is felruházza és máris kész a baj, hiszen így előre tudja, ki mit fog csinálni. Ha ez még nem lenne elég, akkor közeledik az új nemzetközi választás is, ahol a varázsvilág vezetőségi posztjára pályáznak a jelöltek.

A konfliktus tehát adott és Rowling egyszer már bizonyította, hogy képes jól játszani az idővel. Nem véletlenül a Harry Potter és az Azkabani fogoly sok rajongó kedvenc könyve és filmje egyaránt. Azonban míg ott egy jól átgondolt időhurok működött, addig ebben a filmben egy olyan dologba sikerült belenyúlni, amit akarva-akaratlanul is szét fog cincálni a sorozat legnagyobb rajongója is, a megoldás pedig olyan sok sebből vérzik, hogy azt csupán csak a világ szerelmesei és ők is csak szembecsukva nézik majd el.

Sajnos a történetre a forgatókönyv is rányomta a bélyegét. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Rowlingban felvetült volna egy tetemes mennyiségű ötlet, s mivel nem tudott szelektálni ezért egyszerre belepakolta mindenféle funkció nélkül őket a filmbe. Míg az első résznél örültem egy új helyszínnek és a második rész Párizsi kiruccanása is érdekes volt, addig be kell ismernem, hogy a mostani Berlini helyszín már inkább hatásvadásznak tűnt, mindenféle funkció nélkül. Ráadásul teljesen logikátlan módon és teljesen értelmetlenül kerültek oda főhőseink, arról nem is beszélve, hogy az ottani események is csak arra voltak jók, hogy plusz megoldandó szálakat okozzanak, amikről később aztán kiderült, hogy nyugodtan ki is lehetett volna hagyni az egészet a filmből. Hozzájön ehhez az a tény is, hogy Jacob kap egy varázspálcát Dumbledore-tól, amivel aztán nem kezdenek semmit, hogy Göthe a közösségkedvenc állataink kívül (Picket a bólintér és Teddy a furkász) nem igazán él a bőröndnyi állat képességeivel, vagy hogy Credence, akire az első két film épült, alig szerepel a filmben. Tina-t pedig teljesen ki is hagyták, de valahogy ezt nem bánom, nekem egyáltalán nem lopta be magát a szívembe, lehet nála sokkal erőteljesebb női karaktert is alkotni.

Miután kiveséztem az apróbb gondjaimat a filmmel engedtessék meg még egy negatívum és utána ígérem áttérek a jó részekre is. A cím egy orbitálisan nagy átverés. Ugyanis Dumbledore úgynevezett titkai már a hetedik Harry Potter könyv óta egyáltalán nem titok, sőt ott Rita Vitrol egy egész kötetet írt tele velük, ami nem kis jelentőséggel bírt a cselekmény szempontjából. Ráadásul már jó tíz éve kiderült az is, hogy az írónő Dumbledore-t a kezdetektől fogva melegnek gondolta. Ezek után a filmben gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a megerősítés az egészhez, SŐT a jelenet annyira ütős akart lenni, hogy vetítés közben majdnem kicsúszott a számból, hogy „no shit Sherlcok”. Semmiféle újdonságot nem tudunk meg, Credence háttér-története inkább tűnik menekülésnek a második rész „nagy” lezárásától, mintsem átgondolt döntésnek.

Hibái ellenére azonban Göthéjék új kalandja továbbra is élvezhető, ugyanis tele van szívmelengető és szórakoztató elemekkel. Egyszerűen nem vehető el a film érdemeitől az, hogy rajongóként így is kellemes két és fél órára kikapcsoltam, újra elmerültem az általam jól ismert és szeretett világban. Kicsit sajnáltam, hogy a varázslatok most sikerültek annyira átütőnek, illetve a harcjelenetek többsége annyira gyorsnak és kapkodósnak sikerült, hogy sokszor azt se tudtam mit látok. ENYHE SPOILER. A legelső harcjelenetben egészen addig azt sem tudtam, hogy Credence ott volt, amíg pár perccel később meg nem mutatták, a legendás lénnyel a kezében. SPOILER VÉGE. Azonban a lények aranyosak, a megható részek meghatóak, a megbotránkoztató részek szintén teszik a dolgukat és sikeresen elintézték azt is, hogy talán jobban utáljuk Grindelwaldot, mint Voldemortot. (A szívbajosoknak Tudjátokkit).

Ha már Grindelwald. Őszinte leszek, nagyon nem értettem egyet Johnny Depp leváltásával. A napjainkban található cancel culture kiborító számomra, nem beszélve a #metoo mozgalomnak köszönhető brutálisan egyoldalú kettős mércével. Azonban, ha már így alakult, nagyon örültem neki, hogy Mads MIkkelsen kapta meg a stafétát. Bár számomra Johnny is remek választás volt (és nekem tetszett a második rész végén nyújtott alakítása (mert más nagyon nem volt)), Madsnek sokkal jobban áll ez a szerep. Valahogy sokkal földhözragadtabb, kegyetlenebb és félelmetesebb, ami szerintem részben hozott adottságokból és a rá aggatott stílusból táplálkozik.

Hogyan is tudnám összegezni a gondolataimat? Szerintem a Fantastic Beasts nevet el kellene hagyni. Már a második részben is érződött, de itt végképp bebizonyosodott, hogy Göthe szerepe a nagy Grindelwald féle harcban kifulladt. Megtette, amit meg kellett tennie, elindított egy új franchise-t, de ha Rowling és csapata szeretné méltó módon, hatásosan lezárni ezt az öt részes etapot, akkor muszáj lesz valami hatalmasat villantani. A főszereplő már rég Dumbledore és Grindelwald, nem pedig a legendás állatok, legyenek bármennyire aranyosak. Egyszerűen el kell fogadni, amit sok rajongó már egy ideje tud, hogy nem nagyon illenek ebbe a történetbe. Vagy komolyan oda fogunk jutni, hogy egy 100. kitalált lény segítségével fog Dumbledore nyerni a bodzapálca ellen? Mindenképp ajánlom a harmadik részt, ami sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb, mint a második, azonban zárásként szeretnék egy kérést intézni a készítők felé. Engedjük el Credence-t, engedjük el a legendás lényeket és adjunk Dumbledornak és Grindelwaldnak egy olyan harcot, amit ettől a két mágustól elvárhatunk. Ennek csíráját már fel lehetett fedezni most is, de bőven van ebben a támában. Be lehetne mutatni a világra szóló terrort, a Durmstrangban látható hatásokat amiről Viktor Krum is beszélt, illetve Grindelwald erejét, amivel Dumbledore-é épphogy vetekedni tudott.