Last of Us – Évadkritika
Akármennyire is adja magát a helyzet, valahogy szerencsétlen videójátékokból senkinek sem sikerült tisztességes adaptációt csinálnia az elmúlt 50 évben. Persze voltak próbálkozások bőven, emlékezzünk csak mindenki rémálmára Uwe Boll-ra, aki művészi pontossággal volt képes a sárga földig gyalázni bármilyen franchise-t, amire csak rá tudta tenni hozzá nem értő enyves kezét. Aztán, hogy fair-ek legyünk voltak kellemes próbálkozások, mint például a Prince of Persia, a Tomb Raider, vagy esetleg az első kettő Resident Evil film Milla Jovovich-al. Utóbbiak nem voltak persze hibátlanok, a vérszemű rajongótábor darabokra szedte őket, de ha el tudtunk vonatkoztatni a játékoktól, akkor egy jó meleg popcornnal és kólával el lehetett szórakozni rajtuk. Pedig nem lenne olyan nehéz jó sztorikat írni, elvégre a közönségkedvenc karakterek adottak, s manapság már rengeteg játék vetekszik Hollywoodot megszégyenítő történetszállal. Ilyen például a mindenféle díjat is bezsebelő Last of Us széria, ami a Naughty Dog közreműködésével, az HBO jóvoltából, Neil Druckmann felügyelete alatt érkezett el hozzánk. A magyarországi képviseletnek köszönhetően, pedig nem csak az első részt tekinthettük meg mozis körülmények között, de mint a kilenc részhez hozzáférést kaptunk jó előre.
Itt jegyezném meg, hogy a korai hozzáférések kérdésköre számomra igen fontos, ugyanis egyfajta bizalmat jelent a fejlesztőktől az általuk létrehozott munka iránt. Kritikai éveim alatt azt figyeltem meg, hogy erős párhuzam van azon játékok és filmek között, melyek sikeresek lesznek és melyeket a sajtó jó előre kézhez kap. Ennek ellenkezője is igaz, amiket csak a megjelenés napján vagy netalán utólag kap meg a kritikus szemmel vizslató közönség, azokkal általában valami, a marketinganyagokban nem látható probléma szokott lenni. És általában buknak is. Ezzel szemben a HBO húzása, hogy kvázi félkész állapotban (számos effekt hiányzott és az évad vége felé egyre több kék háttér figyelt be) nézhetővé tette az újságíróknak az egész évadot egy elég bátor lépés, és még inkább egy elég nagy jelzés, hogy itt bizony egy olyan produktum született, amit évekig fogunk majd emlegetni.
A Last of Us széria személyében megszületett a kvázi hibátlan játékadaptáció. Aki csak a pontszámért jött és még nem görgetett le, előre szólok, hogy elfogulva és elfogulatlanul is egy erőteljes 100%-ot fogok adni. A történet kicsit kibővítve azon a napon kezdődik, mint a játék is. Joel (Pedro Pascal) kissé késve ébred a születésnapján, lánya Sarah (Nico Parker) pedig palacsintapor hiányában kissé kalcium-túltengéses rántottát (őszintén kinél nem került bele egy kis tojáshéj néha) készít neki reggelire. Már az első pillanattól kezdve folyamatosan épül a feszültség, Craig Mazin (Csernobil) rendező és a sorozat atyja Neil Druckmann mesterien egészíti ki és építi fel a pandémia kitörésének napját az ismert, katartikus végkifejletig. Ezt a későbbi részekben visszaemlékezésekkel szépen, de nem túl erőszakosan el is mélyítik. Majd jön a 20 éves ugrás, és ott folytatjuk, hogy Joel Bostonban tengeti mindennapjait és próbál boldogulni, ahogy tud.
Meg kell említeni, hogy a realisztikusabb megközelítés érdekében a fertőzés menetén és a pandémiát kiváltó gomba a cordyceps működésén kicsit alakítottak az írók, de ez is teljesen indokolt és jól magyarázott döntés volt. Egyfelől, ha spórákkal a levegőben terjedne a gomba (az írok szerint), akkor mindenkinek maszkokat kéne viselnie, előbb-utóbb mindenki fertőzött lenne, és valószínűleg az említett spórák sem lebegnének békésen a zárt környezetben. Másfelől Ellie immunisságára is kapunk egy nem túl szájbarágós magyarázatot, ami nekem személy szerint tetszett.
Sajnos 2023-ban nem lehet elmenni az internet sajátos kultúrája mellett. Nevezetesen, hogy mennyi negatív kommentet kaptak már az első plakátok és beharangozók után a szereplők. Hozzá kell tennem, hogy az Ellie szerepében játszó Bella Ramsey nekem is érdekes döntésnek tűnt, nagyon elütött a játékban ismert lány kinézetétől, azonban az évad megtekintése után azt kell, hogy mondjam, megkövetem a színésznőt és a castingot végző szakembereket is. Az ifjú hölgy zseniálisan játszik, tökéletes pontossággal hozzá Ellie karakterét, és a Pedro Pascallal közös jeleneteik a sorozat fénypontjai közé tartoznak. Számos ismert és megmosolyogtató pillanat az övék, s nem egyszer gondolkodtam azon, hogy vajon Ashley Johnson (aki maga is szerepel a sorozatban Troy Bakerrel, Joel szinkronhangjával egyetemben), az eredeti hang Ellie mögött alászinkronizált-e a lánynak vagy sem.
Ugyanez az állítás igaz a sorozat többi szereplőjére is. Pedro Pascal zseniálisan hozza a megtört, öreg, helyenként brutális, a múltat le nem zárni tudó Joel szerepét. Aki arra a tömeggyilkosra vár, akit a játékban is láttunk, gondolja újra. Egy több, mint 50 éves emberről beszélünk, számos egészségügyi problémával és egyfajta nyers erővel, amit a sorozat nézése közben képesek vagyunk elfelejteni, hogy aztán elemi erővel törjön ránk, ha a szituáció úgy kívánja. Általánosságban elmondható, hogy amúgy is jóval kevesebb akció van a sorozatban, mint a játékban. A készítők a súlypontot a világépítésre és a karakterek kibontására tették, és mindezt olyan magasságokba emelték, hogy nagyon nem is hiányzik a folyamatos öldöklés.
Az ismert történetbe az írók egy kivétellel nagyon ügyesen és okosan nyúltak bele. Kvázi az összes fontosabb karakter kap egy jó kiegészítést, mindenkinek van ideje, hogy egymaga csilloghasson, sőt, Melanie Lynskey játékában egy új karakter is bekerült, szépen kiegészítve a már ismert történetszálat. A kivételt a Nick Offerman által játszott Bill és a Murray Bartlett által alakított Frank előzménytörténetéül szolgáló harmadik rész jelenti. Ez nem egyszerűen ügyes vagy okos, hanem zseniális húzás volt. Nem kevés pénzt mernék rá tenni, hogy három hét múlva, a rész debütálásakor fel fog robbanni az internet és az amúgy is két részre szakadt rajongótábor (én szerettem a második részt) még tovább fog töredezni. Ez lesz az a rész, amit valaki vagy imádni fog vagy szívből gyűlölni. Egy olyan szívbe-markoló történetet fogunk megismerni, ami a játékból teljesen kimaradt, s ez az a rész, amire valószínűleg Druckmann azt mondta, nekik is így kellett volna csinálniuk.
A látvány terén szintén nem lehet panasz a sorozatra. A pandémia utáni világ lenyűgözően fest, a cordyceps által fertőzöttek, a clickerek és a bloaterek is zseniálisan néznek ki, egyszerre szeretnénk mászkálni a képernyőre festett világban és messzire elkerülni azt. Ugyancsak nem lehet panasz a karakterek kinézetére sem (bár itt finoman megjegyezném, néhány beállítás kicsit előnytelen szegény Bella Ramsey-nek), aki pedig kívülről fújja a játékot örömmel fogja a megannyi designdöntést, ruházatot és apró, a játékosoknak kedveskedő gag-et fogadni.
Összességében, az eddigi áradozásból kiderülhetett, hogy oda-vissza vagyok a Last of Us sorozatért és bár októberben játszottam végig a Part 1-et (az összes verzióval, PS3, PS4 – Remastereddel számolva nem is tudom hányadszor) újra kedvet kaptam végig pörgetni. Fontos kiemelni, hogy a sorozat azok számára is teljesen érthető, akik soha nem játszottak a játékkal, s akik egy nagyon jó, néhol horror elemekkel tűzdelt drámára fogékony, annak kötelező darab. A rajongóknak pedig egyenesen kihagyhatatlan.
Értékelés
100%
Összefoglaló A Last of Us sorozat képében megszületett a tökéletes videójáték-adaptáció. A színészek alakítása zseniális, a látvány magával ragadó, a történet pedig hűen ülteti át a már játék narratíváját, okosan egészítve ki új elemekkel, tovább építve annak világát. Egyszerűen üvölt a sorozatról, hogy mekkora szeretettel és odafigyeléssel nyúltak az alapanyaghoz, a végeredmény pedig egy rajongóknak és a játékot nem ismerő nézőknek is kötelező darab lett.