Kingdom Come Deliverance 2 – Előzetes
A Warhorse Studios jóvoltából idő előtt sikerült kézhez kapni a semmiből jött, de igen nagy sikert aratott Kingdom Come Deliverance második részét. Bevallom őszintén, hogy a magyar főgonoszt középpontba állító játék igen közel áll a szívemhez, rengeteg remek emlékem van a középkori történelmet feldolgozó alkotásról, kezdve az első sikerélményig az egyedi harcrendszernél vagy éppen olyan vicces küldetésszerzeményekig, mint a játék elején lévő lótrágyával dobálózás, érdekes, néha félkegyelmű, de szerethető karakterek. Szerencsére a második rész ugyanolyan jól hozza a már megismert hangulatot, ráadásul a még jobb, még szebb, meg élménydúsabb vonalon. A második rész ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbahagyta. Henry, immáron lovagként, fentebb lépve a ranglétrán éppen egy szomszédos uralkodóhoz szállít többedmagával egy nagyon fontos levelet, azonban rajtuk ütnek és nem marad más választása, mint sebesülten menekülőre fogni a dolgot. Mivel se lovunk, se ruhánk, se pénzünk, se semmi bizonyítékunk, hogy bizony nem az egyszerű pórnép tagjai vagyunk, nincs más választásunk, mint újra a nulláról felküzdeni magunkat (legalábbis látszólag).
A játék ezzel a húzással nem csak, hogy megengedi, hogy az legyél aki akarsz, de még alá is támasztja a megfelelő rendszerekkel. Ha szétlopod a fél világot (és valami csoda folytán megéred a hajnalt) a Cseh Királyság lakói megfelelően fognak fogadni és bánni veled, de akár fel-alá sétálva orrba is ütheted az embereket, hogy aztán a csaposnál lerészegedve te legyél a falu iszákosa. Számos lehetőség áll a lovagi léten túl a rendelkezésünkre és mindegyik saját karrierúttal rendelkezik (igen, az iszákos is), külön skillekkel segíti céljaink elérését és eltérő eredményekhez vezetnek. Ráadásul a végeredményre ruházatunk és higiéniai szokásaink is ráerősítenek. Ha nem fürdünk rendszeresen, nem eszünk, a ruhánk szakadt és koszos, akkor bizony a karizmánk látja kárát, de ugyanígy a megfelelő öltözettel a megfelelő embernél csodákra lehetünk képesek.
A játék további mechanikái is igyekeznek a történelmi pontosság és valósághűség látszatát kelteni. Példának okáért, törzsgyökeres szerepjátékosként hozzá vagyok szokva, hogy ami mozdítható – amennyiben szükségem van rá – az az enyém, de legalábbis eladható. Nos, a Kingdom Come esetében még egy mestertolvaj is megizzadna egy egyszerű zárfeltörésnél, de még a zsebek áttúrása sem automatikus. Egyrészt kell pár másodperc, amíg ténylegesen sikerül enyves kezünket a delikvens zsebébe csúsztatni és átnézni, de utána is még csak a felsőbb, könnyebben hozzáférhető dolgok láthatóak, a többi rejtve marad előttünk, amíg mélyebbre nem áskálódunk. Már ha sikerül. És ha sikerül, még mindig nem lehet teljes az örömünk, ugyanis, ha ugyanott próbáljuk eladni, ahol loptuk, simán rájöhet a helyi árus, hogy az bizony a szomszéd gyűrűje, és elhajthat minket melegebb éghajlatra.
A harcrendszer is marad a régi, azonban nekem ennyi év távlatából kifinomultabbnak és könnyebben tanulhatónak tűnt, nem beszélve a folyékonyabb animációkról és erőteljesebb ütésektől. Erőteljes tanulási görbe van, hogy mi legyünk a legjobb kardforgatók a vidéken, de amennyiben ezt türelemmel és sikerrel vesszük, nem fog elmaradni a sikerélmény. Ráadásul itt is marad a történelmi hűség: a kardok lepattannak a páncélokról, nem fogunk megállás nélkül csépelni senkit (hiszen elfáradunk), a nyílpuskák felhúzása nem kevés időbe telik és a nyilak sem repülnek kilométerekre. Lassabb a harc, mint például egy Witcher 3-ban vagy Skyrimban, de sokkal taktikusabb, sokkal átgondoltabb. Érezni, hogy tétje van a dolognak.
Ha már lassúság, az egész játék bőkezűen bánik az idővel. Az egész élmény a megfontolt befogadásra épül. Jól mutatja ezt, hogy a főcím eléréséig vagy 3 órát öltem a játékba, ezalatt pedig szócsatába keveredtem egy adag, fegyverét fenyegetően szorongató lovaggal, elnyertem egy gyűrűt kockajátékban, drága uramat és jó barátomat Hansot edzés gyanánt elkalapáltam kardvívásban, megkukkoltam néhány fürdőző dámát, az életemért futottam egy tucatnyi bandita elől, elástam néhány banditát, aki utolért, főztem, vadásztam és megettem a végeredményt, liszteszsákokat cipeltem élelemért és még sorolhatnám. Könnyű belefeledkezni ebbe a gyönyörű világba, pláne, hogy a fejlesztők nagyon is valóságos, lenyűgöző képet festették elénk, amiben egyik faluból a másikba átsétálni önmagában öröm.
Az eddigiekből kiindulva nem lesz mindenki ínyére a Kingdom Come Deliverance 2. Aki a gyorsabb, pörgősebb tempóhoz van szokva, az itt joggal csalódhat, de ehhez az élményhez ez a tempó dukál. Ahhoz, hogy minél jobban elmerülhessünk a középkorban, mindenféle mágiától és fantasztikus sallangtól mentesen, bizony bele kell törődnünk abba, hogy itt nem lehet ész nélkül rohangálni. Tetteinknek következménye van és örülhetünk, ha egy kisebb esés csak pár nap lábadozásba kerül. Ha valaki arra gondolna, hogy majd a legendás gyorsmentés megmenti, gondolja újra. Fix mentési helyek vannak és csupán alkímia segítségével csinálhatunk magunknak egy kis szíverősítőt, ami a gyorsmentés alternatívája. Ebből adódóan a harcokat is jól meg kell gondolni. Egy ember is elég veszélyes, hát még kettő. Egy elbaltázott döntés és akár fél órányi munkánk is mehet a levesbe. Van akinek ez nem fog tetszeni, de szerintem pont ez a félelemfaktor fog minket kordában tartani és még nagyobb immerziót biztosítani. Minden esetre én megyek is vissza játszani, és alig várom, hogy februárban többet mesélhessek a játékról.
