Kedvencek temetője – Filmkritika

A borzongás nagy mesterét, Stephen Kinget talán senkinek sem kell bemutatnom. A 71 éves amerikai író fantáziája gyakorlatilag kiapadhatatlan, mai napig ontja magából az újabb és újabb történeteit. Műveit negyvennél is több nyelvre fordították le, a világszerte eladott példányszámok rég átlépték a 400 milliós darabszámot. Stephen King zseniális műveinek nagy részéből a filmipar már az 1970-es évek végétől kezdődően folyamatosan profitál. Mozifilmek, sorozatok keltek és kelnek életre regényei alapján, ezáltal még inkább gyarapítva rajongóinak számát. Olyan emlékezetes alkotások fűződnek a nevéhez többek között, mint a Carrie, A ragyogás, a Cujo, Az, Tortúra, A rémkoppantók, Hasznos Holmik, A halálsoron, 11/22/63, Joyland, A Búra alatt, Mr. Mercedes, Borzalmak városa, vagy épp az Állattemető. Utóbbi egyébként 1983-ban jelent meg, magyarul viszont csak tíz évvel később, 1993-ban volt először olvasható. Idén, 2019-ben Kedvencek temetője címmel újból kiadásra került.

A finoman szólva is lehangoló produktumot 1989-ben filmesítették meg. A történet szerint a Creed család egy új és nyugodtabb élet reményében ott hagyja a nagyváros forgatagát, és Ludlow kisvárosába költözik. Louis orvos lévén, a helyi egyetem rendelőjében kap állást. A dolgok akkor kezdenek rosszra fordulni, amikor a kislányuk (Ellie) macskáját (Church) elüti egy kamion, a házuk melletti országúton. A Creed család idős szomszédjának (Jud) tanácsára, a fiatal orvos a házuktól nem messze lévő ősi temetkezési helyen temeti el a szerencsétlenül járt állatot. A macska másnap megjelenik a ház körül, ám Church többé már nem ugyanaz a kedves kis állat, mint ami korábban volt…

A film forgatókönyvét is King írta, Mary Lambert rendezte, zenéjét pedig Elliot Goldenthal szerezte. A film sikere a folytatásért kiáltott, így 1992-ben elkészült a második rész. A rendező maradt, de mindenki mást „lecseréltek”. Hiába volt ott a stáblistán Anthony Edwards és Edward Furlong neve a főszereplők között, nem volt akkora húzóerő, a film pedig jócskán alulteljesített az elsőhöz képest. Harminc évvel az első rész után, április 04-én bemutatásra kerül a film klasszikus remake-je. Innentől csak akkor olvasd tovább, ha láttad az eredeti filmet, vagy olvastad a könyvet, netán ezek hiányában sem riadsz vissza a SPOILER veszélytől…

Gyerekkorom egyik favorizált horrorja volt a Kedvencek temetője. Olyan nyomasztó, sokkoló, hátborzongató film volt, ami nagyon sok akkori, és későbbi horror filmet kenterbe vert a szokatlanul merész történetével, és nívósnak mondható megvalósításával (legalábbis szerintem). Természetesen nemrég újra néztem, ugyanis kíváncsi voltam, hogyan hat rám felnőtt fejjel, sok-sok évvel később. Azt kell, hogy mondjam még mindig ott van a „maradandó film élmény” kategóriában ez a film, a hibáitól függetlenül. Tavaly, mikor értesültem a vér-frissített változat 2019-es érkezéséről, vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Féltem, hogy a technika, a büdzsé, a sztárdömping ellenére egy silány utánzat lesz csak belőle, vagy ami még rosszabb, teljesen kicsavarják az alap sztorit, és olyan irányba viszik el az egészet, ami mondhatni meggyalázása lesz a masszívan összerakott elsőnek. Hogy igazam lett-e? Részben.

A helyszín itt is Ludlow, érkezik a Creed család, hasonló felállással, mint a könyvben, és az első részben: Louis, Rachel, Ellie, Gage, Church. Gyakorlatilag a négylábú feltámadásáig minden momentum egy az egyben ugyanolyan. Aztán jön a csavar, ami a két gyerekre fókuszál. A megírt műben, és a 89-es filmben sárkány eregetés közben gázolja halálra az országútra totyogó, alig két éves Gage-et a kamion. Itt érdekes húzásként Rachel 9. születésnapján történik a tragédia, de nem a kisfiúval. Gage-et az utolsó pillanatban megmenti az apja, ám a felboruló kamion tartálya leszakad a rögzítésről, és nekicsapódik a kislánynak, így Ellie lesz a szörnyű baleset halálos áldozata. Az egyik legjobb jelenet a filmben, azonnal összerándul tőle az ember gyomra. Kevin Kolsch és Dennis Widmeyer rendezőpáros tartogat még egy-két csavart a film vége felé azok számára, akiknek nem újdonság a Kedvencek temetője, de ezt már nem árulom el, legyen némi meglepetés is.

Sajnos Stephen King most nem szerepel a filmben, holott gyakorlatilag szokása beugrani egy aprócska cameoszerep erejéig a műveiből készült filmekbe és sorozatokba, így volt ez az eredeti, 89-es filmmel is, amiben a temetést levezénylő pap szerepében bukkan fel. Érződik a filmen az alkotók tisztelete az eredeti film vonatkozásában, hiszen számos momentumot változatlanul meghagytak az ő mozijukban is, olyannyira, hogy a film végén a stáblista vetítése közben még a zene (Ramones – Pet Sematary) is  ugyanaz, mint az eredetiben. Összességében három dolog volt, ami egyáltalán nem tetszett a filmben. Az egyik ilyen tényező a már-már unalomba forduló „nyers” jelenetek sokasága egymás után az első jó félórában. Egyszerűen nem éreztem az építkezést, a sztori fokozatos, kellő elmélyítését az alkotók részéről. Itt jön a másik hiányérzetem, ami szorosan kapcsolódik az előzőhöz, ez pedig a zenei aláfestés, vagyis annak gyakori hiánya. Akarva, akaratlanul beugrik a 89-es változat, ahol gyakorlatilag tűpontosan lett adagolva és eltalálva minden hangulatfokozó dallam. Itt annak hiánya elvesz a drámaiság érzéséből, sajnos nem egyszer.

Végül, de nem utolsó sorban a legnagyobb problémám a kiválasztott színészekkel volt. A kis Ellie (Jeté Laurence) és Gage (Hugo Lavoie/Lucas Lavoie) jó választásnak bizonyultak. A Rachelt alakító Amy Seimetz „semmilyen”, a Louis Creed-et megformáló Jason Clarke pedig a „túl karcos/mogorva/kemény” érzést váltották ki belőlem. Annak idején Dale Midkiff úgy vélem megtalálta a figurában rejlő, és abban végbemenő változásokat, gondolatokat, kellően volt érzékeny, és befogadó az indiántemető erejével kapcsolatban, éreztem rajta a gyereke, később a felesége elvesztése miatti fájdalmát és elkeseredettséget, sőt, tovább megyek… a bomlott elme apró jeleit. Jason Clarke-nál nem éreztem ilyen folyamatot, nem láttam a fátyolos tekinteten kívül semmi mást. A legnagyobb csalódást mégis az általam nagyra tartott, és kedvelt John Lithgow okozta, az öreg Jud szerepében. A néhai Fred Gwynne szerethetőbb szomszéd volt, Lithgow viszont szinte ellenszenves ebben a karakterben.

Biztos vagyok benne, hogy azok, akik nem ismerik a történetet, nem látták az eredeti filmet, és a könyvet sem olvasták (ami egyébként zseniális, érdemes elolvasni), nagyon jól fognak „szórakozni”. Többet ad, mint a „szokásos” tucat horrorok. Azok viszont, akik inkább csak kíváncsiak erre az új változatra, de ismerik elejétől a végéig az eseményeket, az „elment, nem volt olyan rossz” érzéssel távoznak majd a teremből, ahogy én is…