A Karib-tenger kalózai – Salazar bosszúja – Filmkritika

Pedig A Karib-tenger kalózai ötödik felvonása nem sikerült rosszul. William fia gyerekként elhatározta, hogy megmenti apját a bolygó hollandi átka alól, s ehhez Jacken és Poszeidón szigonyán keresztül vezet az út. Fiatal felnőttként meg is leli a rummámorban tengődő, hajójavesztett, mélabús kalózt, természetesen hol máshol, mint a guillotine alatt. Rövid mentőakció után pedig felkerekednek, hogy egy árva asztrológuslány segítségével megkeressék Poszeidón szigonyát, miközben Jack ősi ellensége, Salazar, kiszabadulva börtönéből, bosszúra szomjazva üldözi őket, hét tengeren keresztül, élőholt seregével az élen.

Ha valakinek ismerős a recept, nem téved nagyon. A készítők nem titkolt célja volt visszatérni az első rész gyökereihez, hozva valami újat, s megtartva valami régit. Sajnos azonban a kor és a négy korábbi rész súlyosan rányomta a bélyegét a filmre. Johnny Depp már rutinból mókázik, ami sajnos látszik is az alakításán, s bár sokszor vicces, ezt inkább a figuráját övező mitológia és rajongás teszi, mintsem a színészi játék. Félreértés ne essék: hozza a kötelezőt, de ismerve Depp munkásságát, ő sokkal többre lenne képes. Ugyanez vonatkozik Salazarra is, aki minden további nélkül lehetett volna egy új, igazán karizmatikus és őrült főgonosz, de míg az alaptrilógia főellenségeit mélyen kidolgozták, addig itt kaptunk egy akcentusváltogató spanyolt, aki bosszúra szomjazik. Semmit nem tudunk meg arról, hogyan lett olyan, amilyen, miképpen lett a hajója egy másokat bekebelező csonthalmaz, vagy a legénységet miért sújtja átok. Mintha az íróknak itt elfogyott volna az ihletük, én pedig nem fogadok el egytollvonásos magyarázatokat már.

A korábbi filmekben, főleg az első háromban emlékszem, hogy a baráti körömben állandó téma volt, mennyire jól fel vannak építve a filmek zeneileg. Alig találni olyan pontot az egyenként 2,5, netalán 3 órás darabokban, ahol ne szólna valami odaillő, remekül megkomponált dal. Az egész élményt egy látványos operához tudtam akkoriban hasonlítani. Az ötödik rész azonban nagyon gyakran, összefüggéstelenül váltogatja a zenéket, s nem tudok egy olyan dallamra se visszaemlékezni, ami különösebben megfogott volna.

Ugyanez a következetlenség vonatkozik sajnos a történetre is. Szerencsére most is igen hosszú lett a film, amit a rajongók díjazni fognak, tekintve, hogy jó 2 órán keresztül ki lehet majd kapcsolni fáradt agytekervényeinket. Azonban a játékidő tetemes mennyiségét veszi el a csöpögős nyáltenger és felesleges magyarázósdi, ahelyett, hogy kellően kibontották volna Salazar karakterét, vagy például az angoloknak adtak volna egy tisztességes hátteret. Én még emlékszem Norringtonra. A történetvezetés is megsínyli az írói ötlettelenséget. Rohanunk egyik pontból a másikba, nincs izgalom, nincs kiért izgulni, nincsenek nagy csavarok, s az egyetlen valóban meglepetés a stáblista végén ér majd minket.

A fentiek ellenére továbbra is állítom. A Karib-tenger kalózai ötödik felvonása nem sikerült rosszul. Csak lehetett volna sokkal, de sokkal jobb. Az alapötlet kellően izgalmas volt – KÖNYÖRGÖM, HAJÓKAT BEKEBELEZŐ HAJÓ! – de a megvalósításnál valami félrement. Pedig Jacknek még mindig vannak vicces megnyilvánulásai, s nem lehet nem szeretni rummal bélelt kalózunkat. A hangulat képes magával ragadni, a látvány rendben van, s még a legsemmirekellőbb jelenetnél se unatkoztam. Azonban 2017-ben ennél már több kell, ilyen felmenőkkel pedig pláne. Várhatóan jön a folytatás is, s ha a stáblistavégi jelenetre alapozunk, akkor pár év múlva remélhetőleg újra keresni fogjuk az állunkat Jack kalandjait nézve.