Négy középiskolás talál egy régi játékkonzolt, melyen olyan program fut, amiről még sosem hallottak: a Jumanji. Kipróbálják, és a játék beszippantja őket – de igazán. Átváltoznak saját avatárjukká: Spencer, a nagy gémer izomagyú kalandorrá válik (Dwayne Johnson), a focista Frigó „elveszti teste festő ötven centijét”, cserébe okos lesz, mint Einstein (Kevin Hart), a nagymenő bombázó csajból középkorú, pocakos prof. válik (Jack Black), a félszeg Martha viszont vagány harcos nővé alakul (Karen Gillan).
Hamar rájönnek, hogy ezen a pályán a túlélés a tét. Akkor győzhetik le a játékot, és juthatnak vissza a valódi világba, ha bevállalják életük legveszélyesebb kalandját, rátalálnak arra, amit egy 20 évvel ezelőtti gémer hátrahagyott számukra, és tesznek néhány nagyon bátor felfedezést. Mert ha belebuknak, örökre ott ragadnak a játékban.
Emlékeztek még a Robin Williams főszereplésével készült eredeti Jumanjira? Nem? Nem baj. A remake e nélkül is tökéletesen megállja a helyét, bár van benne 1-2 utalás az eredetire, így a rajongók számára is kedveskedik pár nosztalgikus, kellemes pillanattal. Ha viszont az új feldolgozásra ülsz be, készülj fel arra, hogy egy tipikusan a látványra és a tévés sorozatokra jellemző poénokra (gegekre) felhúzott alkotást látsz majd (lásd pl. Frigó játékbeli karakterének gyenegéjét, a „sütit”), amelynek már a felütése is túlságosan didaktikus és hosszadalmas, és ez a tendencia a további százvalahány perc során sem változik.
El kell ismerni, az alapötlet érdekes és tele van potenciállal: ezúttal társasjáték helyett videojátékba csöppennek karaktereink, ráadásul a saját személyes problémájukat kifejezetten pellengérre helyező, az erősségeiket vagy gyengeségeiket kihangsúlyozó, saját jellemfejlődésüket előremozdító karakterek képében materializálódnak a virtuális világban, amelynek szabályait lépésről lépésre, a következményeket a saját bőrükön megtapasztalva ismerhetik meg. Adott tehát négy érdekes, a való világban problémákkal küszködő szereplő, akik a film végére teljesen megváltoznak. Ráadásul egy olyan virtuális térbe kerülnek, amely nem csupán látványos, de egyben izgalmas és rájuk nézve elég halálos is. Eddig jól hangzik, ugye?
És akkor mindezt sikerül fejbecsapni átlagon aluli poénokkal (itt is el kell azért ismerni, hogy egy-egy jelenet tényleg nagyon viccesen képes kifigurázni a zsáner klasszikusait és alapszabályait, lásd pl. a „kígyós” feladványt), ökörködéssel, gagyi szóviccekkel, teljesen öncélú és hosszúra nyújtott „szexi-tánc-harc-akrobatikával”, meg úgy összességében agyonerőltetett és didaktikus lelkizéssel. Erősen érződik a filmen, hogy voltak olyan elemei, amelyeket csak azért erőltettek bele, mert a készítők közül valaki kifejezetten ragaszkodhatott az ötlet megvalósításához, vagy humorosnak gondolta azt (pedig nem az).
Adott tehát egy jól felépített alap, amelyet a készítők a kivitelezés során jól agyonvágtak, és bár még így is elsüthető lenne az „egykarácsonyi” kategóriában, az összhatást tekintve túlságosan hosszúra nyújtották, és sokkal tempósabb ütemet kellett volna diktálni ahhoz, hogy végig képes legyen fenntartani a nézők figyelmét. (Itt megjegyezném, hogy a sajtóvetítés során nem csak én voltam az egyetlen, aki már-már beleszundikált a film egyes részeibe.) Ráadásul a főgonosz karakterét sikerült a legkevésbé kidolgozni, így inkább tűnik bénának és nevetségesnek (különösen a sminkjével), mint fenyegetőnek és halálosnak. A macska-egér harcnak szánt jelenetek ennek következtében elsikkadnak, és szintén inkább a tévésorozatokban megszokott, kevésbé intenzív és végzetes kimenetelű üldözéses jeleneteket idézik.
A magyar szinkron a Jumanji: Vár a dzsungel esetén igencsak impozáns (Galambos Péter, Csőre Gábor, Kálloy Molnár Péter, Nemes Takách Kata, Schnell Ádám), és jól is működik, bár Jack Black magyar hangjának hosszabb távon már érezhetően erőlködnie kellett azon, hogy képes legyen fenntartani a „lányos” vonulatot. Lévén elsődlegesen inkább családi szórakozásról van szó, természetesen kifejezetten ajánlott a szinkronos verzió megtekintése (de az elhangzó utalások és csúnya szavak miatt inkább csak tinédzserkortól felfelé, ezért is a 12-es besorolás). A 3D viszont szerintem semmit nem tesz hozzá a látványvilághoz, ezt ennél a filmnél nem igazán sikerült jól kihasználni.
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!
A Knights Within egy ígéretes roguelite játék, mely remek játékokból merít ötleteket, és azokat jól…
Az Oxide games műhelyéből érkezett egy 4X játék, ahol a győzelemnek nem feltétele az, hogy…
Az ATLUS 35 évnyi tapasztalattal, a Persona és Shin Megami Tensei sorozatokból merítve és rengeteg…