Assassin’s Creed – Filmkritika

Bár azt hittük, hogy Uwe Boll miatt buknak óriásit a videojátékok filmes adaptációi, Michael Fassbender alkotása a remek példa arra, hogy nem csak a német rendező az oka a kudarcnak.

Az Assassin’s Creed akár még jó is lehetett volna. Bár a trailere alapján óriási fenntartásaim voltak, és féltem tőle, hogy az egész filmet a CGI fogja uralni, ennek ellenére pont ezzel volt a legkevesebb baj, és a vizuális effektusok terén nyújtotta a legnagyobbat a film (viszont a trailert pocsék módon vagdosták össze). Minden más azonban katasztrofális volt. Pedig a mit sem sejtő, és előítéletektől mentes néző még reménykedik is a Ubisoft logójának megjelenésekor, bízván abban, hogy a nagynevű cég a játékok esetében már bebizonyította, hogy milyen hangulatot tud teremteni, és milyen jól képes összefogni több idősík eseményeit egy izgalmas kaland kereteiben. Ehhez képest 2 órányi kínszenvedés és gyötrelem várt ránk. Nézzük egyenként a legproblémásabb pontokat!

Ott van a sztori kérdése. Akár még izgalmas is lehetne, hiszen a vásznon végre látványosan be lehetne mutatni a Templomosok és az Assassinok viadalát, ám a történet gyakorlatilag úgy épül fel, mintha egy videojátékot egy az egyben próbáltak volna meg a vászonra varázsolni a készítők. Egymást követő snittekből („pályákból/szintekből”) áll, ami egy interaktív kaland esetén jól is működhet, ám a passzív befogadó számára egy idő után kínosan unalmassá és vontatottá válik, bántóan éles váltásokkal. A kiindulási pont még egész jó, aztán a végére gyakorlatilag inkább érzi magát úgy a néző, mintha egy Da Vinci-kódot látna, és várja, hogy mikor bukkan fel Tom Hanks az egyik jelentben, aki szintén beszállt az ereklye felkutatásába. A sztori legvége pedig gyakorlatilag a közönség képébe röhögésnek fogható fel: mindaz, amiért eddig zajlott a küzdelem és a hajsza, egy nevetségesen egyszerű lezárással visszakerül az Asssassinok kezébe, mintha csak egy nyalókát vennénk el egy kisgyermek kezéből. Ezért szenvedtünk végig közel két órát…?

Hasonlóan indokolatlan bugyutaságok egyébként mindenhol megtalálhatók a történet során, hiszen adott az Animust létrehozó Abstergo hipermodern katonai bunkere, amely létesítményben természetesen továbbra is kézzel, íjakkal, assassin-tőrökkel harcolnak az összecsapások során, „látványos” tömegbunyók közepette. 2 másodpercbe kerül átvenni az irányítást a biztonsági rendszer felett, az őrök meg csak futkorásznak össze-vissza, mint a mérgezett egerek. Lehet, annyira komolyan vették a videojáték-adaptáció fogalmát, hogy őket (meg a forgatókönyvírót, a rendezőt és a stáb javát) is mesterséges intelligencia irányította a film készítése során.

Aztán vegyük sorra a hangulatot. Ami gyakorlatilag a nyitójelenetet követően nincs is. Az ember azt várná, hogy a filmről kijőve ugyanazt a kellemesen bizsergető érzést érezze, mint a játékoknál, avagy ingerenciát arra, hogy felkapja a hoodie-t, és végrehajtson egy halálugrást valamelyik épület tetejéről, mert az milyen menő. És bár mint írtam korábban, a látványvilág teljesen rendben van, ez az érzés mégis teljességgel hiányzik. Bár folyamatosan ugrálunk az idősíkok között, nagyon kevés hangulatos inkvizíciós jelenettel találkozunk (egyedül a máglyás jelenet, majd az ezt követő üldözés ilyen), és az Abstergo területén zajló események is inkább A bárányok hallgatnak hangulatát keltik, lelkizéssel, személyes drámákkal, egy pszichiátriai osztályra hasonlító, zombiként fel-alá sétáló ex-assassinokkal (akik aztán a végén persze mind egyként akcióba lendülnek). Az inkvizícióért különösen kár, mert sikerült egy izgalmas témát és kort gyakorlatilag teljesen kiaknázatlanul hagyni, és az egészet csupán néhány akciójelentre felfűzni.

De akkor még ott vannak a kidolgozatlan karakterek is. Főhősünk gyakorlatilag egészen a sztori végéig egy rongybaba jellemével és gerincességével rendelkezik, bár a visszaemlékezések révén megismert őse nála természetesen sokkal tökösebb. A végére, mire végre kialakulna a vagány karakter, már fel is bukkan a stáblista – egyszóval nem sok örömünket találjuk a játékában. Sofia még egész hiteles a film elején, de a végére ezt teljesen elveszíti, hiszen amikor bosszút fogad az Assassinokkal szemben, rengeteg következetlen esemény követi egymást, így a karaktere is széthullik. Jeremy Irons Rikkin szerepében pedig egyszerűen unalmas és egysíkú. A többi színész sem igazán tud brillírozni a szerepében, talán még Denis Ménochet az, aki egy kicsit is kilóg a kétbites alakok sorából, habár egy nagy biztonságis melákként elég limitáltak a lehetőségek…

​

És sajnos a zene szinte semmilyen pluszt nem ad a hangulathoz – a nyitójelenetben felhangzó ütősebb dallamok az egyedüli üdítő kivételek, utána unalmas és fárasztó háttérzene következik, amely esetenként csak arra jó, hogy hangeffektusként szolgáljon (a rendezői instrukció valahogy így hangozhatott: „hadd szóljon valami hangosan az üldözéses jelenetek alatt – mivel ebben a filmben nem lesz túl sok robbanás és huszonegyedik századi technika, legyen ez a zene!”). Viszont legalább a spanyol jeleneteknél feliratoztak, és nem szinkronizálták ezeket a párbeszédeket, így ez egy picit hozzátesz ahhoz, hogy beleélhessük magunkat abba a világba.

Összefoglalva tehát a fentieket, az Assassin’s Creed nem sikerült jól. Annyira nem, hogy a vérbeli rajongókat komoly arculütésként fogja érni, amit az alkotók összehoztak a vásznon, a játéksorozat iránt közömbös nézők számára pedig egyszerűen csak egy kusza, egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekből álló filmet jelent majd, amelynek 2 órás játékidejét a végére már kínszenvedés végigülni. A zárójelenet pedig egyszerűen botrányosan indokolatlan és nevetséges. Az egyedüli üdítő kivételt a számítógépes grafika és a segítségével megteremtett látványvilág jelenti (mind a jelenben, mind a múltban), külön kiemelve az Animus robotkarját, amely gyönyörűen fest a vásznon. Csupán ezért viszont nem érdemes beülni a moziba, bőven ráértek megnézni a filmet a Blu-ray-verzió megjelenésekor.
Értékelés: 4,5/10