Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet – Filmkritika

Javarészt spoilermentes kritika a többé-kevésbé spin-offként is értelmezhető Star Wars-történethez, amelyben Jar Jar Binks visszatér, és visszavág, az Erő pedig egy buddhista szerzetessel van!

Elég nehéz úgy hozzáállni egy SW-filmhez, hogy az tulajdonképpen nem is az. Mármint nem titkolt szándék volt a Disney-féle felvásárlást követően, hogy minden évben készüljön egy SW-tematikájú film, de az „igazi” brand csupán kétévente jelentkezik a moziban, és gyakorlatilag spin-offokkal töltik meg a köztes éveket. A Zsivány Egyes is ilyen, ám több szempontból meglepően jól sikerült, helyenként annyira, hogy azt az „igazi” SW-részek is megirigyelhetnék.

Az egyik legfontosabb és legkiemelkedőbb pozitívuma a filmalkotásnak a nagybetűs HANGULAT. Iszonyatosan jól sikerült a látványvilág megalkotása, frenetikusak a főhajtások a nagy klasszikus epizódok előtt, remekbe szabott a díszlet, amely sokszor ugyanazt a hatást kelti, mint a régi modellek a középső három résznél, és alapjában véve a karakterek is jól el lettek találva (a vicceskedő átprogramozott birodalmi robot például telitalálat, és a helyenként Chuck Norrisként viselkedő, amúgy meg inkább egy bölcs buddhista szerzetesre hajazó Chirrut is üdítően hat a vásznon). A hihetetlen látványorgiát lehengerlő akciójelenetek tetézik, amelyek legalább annyira grandiózusak, mint a filmtörténet kiemelkedő klasszikusainak esetében, és nem csupán vörös filccel aláhúzzák, de még szövegkiemelővel is nyomatékosítják, hogy ezt a filmet moziban kell megnézni, és hogy a teljes élményt otthon, a kanapédban ülve nem kapod meg.

A sztorira különösebben nem térnék ki, mert óhatatlanul is spoilerezésbe menne át a cikk, viszont annyit érdemes róla elmondani, hogy teljes mértékben illeszkedik az eddigi SW-filmek tematikájába, megvannak a megfelelő kapcsolódási pontok, viszont gyakorlatilag a film végére az összes szálat el is varrják, így kerek egészként tálalják a Zsivány Egyes történéseit a nézőknek. Hogy ez jó-e vagy sem, azt döntse el mindenki maga, én például biztosan szívesen láttam volna még visszatérőként a film egy-egy olyan szereplőjét, akinek végül megpecsételődött a sorsa (főleg, hogy annyi új arc van benne, hogy az ember csak úgy kapkodja a fejét, de közülük többen is szuperül illeszkednek az univerzum világába – a kivételekről kicsit lejjebb bővebben –, bár Felicity Jonest azért pár percig szokni kell, ám a film 10-15. percénél már simán elhiszed neki a szerepét). A lényeg, hogy van eleje, vége, szórakoztató, bár egy kicsit túlságosan sokszor (és didaktikusan) hangsúlyozták benne, hogy milyen jó fejek ezek a lázadók. Egye fene, végül is egy lázadós élettörténetet bemutató filmet nézünk, ezt elnézhetjük az alkotóknak!

Azt viszont már kevésbé, amit a CGI segítségével életre keltett karakterekkel műveltek. Bár a hátterek, a díszletek és a vizuális effektusok csodálatosan illeszkednek az élőszínészi játékhoz, a CGI által a vásznakra varázsolt, élőnek beállított karakterek annyira kilógnak onnan, mint Jar Jar Binks az első epizódból. Minden egyes arcrezdülésen és szemmozgáson látszik, hogy számítógép által lettek létrehozva, motion capturing technikával, de még a mozdulatok során is óriási a kontraszt az élő szereplők és a számítógépes modellek között. Értem én, hogy cameókra szükség van egy előzményfilmnél, de ezek annyira megtörik az amúgy tökéletes hangulatot, hogy legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól az érintett jelenetek alatt. Ennél már az is sokkal jobb lett volna, ha ezeket a karaktereket mindig csak hátulról, az arcuk mutatása nélkül szerepeltetik, bár ez kétségkívül nem működött volna minden esetben (pl. az igazgatóval konfrontálódáskor).

De akkor már dublőrökkel, maszkokkal, vagy bármi más vegyes technikával is lehetett volna operálni, ám így gyakorlatilag olyan, mintha elénk raktak volna egy íncsiklandó, több fogásból álló ízletes étket (képzeljétek el a kedvenc kajátokat!), majd az egészet leöntötték volna valami ecetes szagú és moslékszínű lötyivel. Minden más klappol (az adótoronyban lévő jelenetet leszámítva, ahol hősnőnk és a túl világos háttér között túl nagy lett a kontraszt, így „átlátszik” a zöld hátteres megoldás), mindenhol bele tudjuk élni magunkat az eseményekbe, és ebből nem zökkent ki semmi audovizuális téren, ám egyszer csak ott terem egy számítógép alkotta humanoid förmedvény, amely mintha csak valami AAA+-os játék renderelt főhőse vagy egy NVIDIA-videokártya technikai demójának főszereplője lenne. Mi van? Ezt az arcunkba? Ezt miért kellett?

Természetesen vannak más, kizökkentésre alkalmat adó momentumok is (Pl.: Tudtátok, hogy még a Star Wars világában is fontos tényező lehet az adatátviteli sebesség vagy az adatok mérete? Vagy hogy még létezik kábeles adatkapcsolat? Vagy hogy a csillagrombolók pajzsán nem hatolnak át a lövések, de egy másik űrhajó könnyedén átjuthat, és galaktikus „koccanást” okozhat? Vagy hogy a Halálcsillag sugarának kilövésekor, annak közvetlen közelében tartózkodva csak annyi a dolgotok, hogy elhajoltok a nagy zöld fényesség elől, nehogy elvakítson benneteket? Szeretném jelölni ezt az év legbiztonságosabb munkahelye díjra… De tényleg, ez annyira biztonságos lehet, hogy kétszer is látjuk a vásznon…), ám ezek a közelébe sem érnek annak, milyen arculvágást okoz az, ha valami ennyire elüt a környezetétől egy amúgy aprólékosan kidolgozott látványvilág esetén.

Érdemes még talán pár szót mondani a film zenéjéről, amely legalább annyira hatásos és szőrfelborzolós, mint bármelyik SW-film zenei témája, továbbá tökéletesen illeszkedik a csatajelenetekhez és a lassabban kibontakozó, esetleg érzelmes momentumokhoz (utóbbiból nem túl sok van). A magyar szinkron szintén jól el lett találva, és az esetleges fordítási hibák sem tűnnek fel, viszont egyértelműen kiemelkedik a sorból Forest Whitaker karaktere, aki Kerekes József hangján szólal meg a szinkronizált verzióban. És bár Forest nem éppen a szívem csücske (és akkor most még finoman fogalmaztam), ez a szerep valami hihetetlenül jól állt neki, és ehhez a magyar szinkronhang is sokat hozzátesz. Őt például szívesen láttam volna többször a vásznon a film több mint két órányi játékideje alatt.

A fentiekből talán kiderül, hogy aki csak egy mellékszálra számított, az pozitívan csalódhat, hiszen sokkal összetettebb, jobban kidolgozott és nosztalgikus élményben lehet része, ám amikor már éppen boldog mosolyra húzódna a szánk, akkor megérezzük az ecetes lötyi szagát, és összerándul a gyomrunk. Ilyen kettősséggel vár minket tehát a Zsivány Egyes a mozikban, amely mindezektől függetlenül méltó folytatása (előzménye?) az űroperának, és minden eddigi epizódnál több és látványosabb akciójelenettel vár minket a mozikban. És bár kevés filmről mondható el ez nyugodt szívvel, szerencsére ennek az SW-történetnek az esetében is igaz, hogy kötelezően moziban KELL megnézni. 

Értékelés: 7/10