Közel tíz év telt el a Last Guardian első felbukkanása óta. A játék most megérkezett, mi pedig elmeséljük, hogy megérte-e várni rá.
Érdekes dolog ez a játékfejlesztés. Azt várná az egyszeri, laikus ember, hogy egy ilyen hosszú idő elteltével egy minden tekintetben kiváló produktumot fog a kezébe kapni, hiszen a legnagyobb sikercímek sem készülnek ilyen hosszú ideig. A valóságban azonban arról van szó, hogy ez a fejlesztési idő egy bruttó végeredmény, ha úgy tetszik. Még a legelső, PS3-on renderelt előzetesnél is a fejlesztők mindössze 15 FPS-t voltak képesek kicsikarni az akkori gépen keresztül, hogy aztán azt kétszeres sebességre gyorsítva mutassák be nekünk. Így hiába jelentették be akkortájt a játékot, az alkotók álma egyszerűen technikai okok miatt nem jelenhetett meg akkor, olyan formában. Azóta megszületett a PS4, az új erőforrásoknak hála pedig a fejlesztés új lendületet kaphatott. Azonban a végeredményt látva úgy néz ki, hogy a PS4 ereje sem teljesen elég, s az erősebb testvér, a PS4 Pro lett volna az a minimum, ahol a fejlesztést kezdeni kellett volna. A The Last Guardian ugyanis egy kettős játék. Amikor működik, akkor nagyon ott van a szeren, és nincs még egy olyan játék, ahol kis állatkánkkal ilyen szoros és mély kapcsolatot alakítanánk ki. A másik oldalról azonban sötét árnyékot vet rá a nehézkes kamerakezelés és irányítás, illetve az egyéb technikai apróságok tömkelege.
A játék in medias res szerű kezdésekor a láncra vert Trico mellett ébredünk fel. A griffszerű lény nem ismer minket, és az első gondolat számunkra is az „emberevő szörnyeteg” formájában fogalmazódik meg. Azonban rövid – vagy hosszabb, mivel a játék nem sok segítséget ad, hogy mit csináljunk – úton ráébredünk, hogy a lény nem is annyira barátságtalan, csupán ijedt és megsebesült. A majd tizenkét órányi játékidő alatt pedig teljes bizonyosságot kapunk arról is, hogy Trico talán a legéletszerűbb teremtmény, amit videojátékban láttunk. Mivel úgy hozta a sors, hogy drága családom egy macskát (szerintem neveletlen mini-párducot) fogadott örökbe, ezért viszonylag nagy tapasztalattal rendelkezem a hasonló viselkedésű állatokkal való együttlétben. Tricót is leginkább ide tudnám hasonlítani. Egyszerre játékos, félénk, bújós, de ha a helyzet úgy hozza, megállíthatatlan pusztító erővel rendelkezik. Gazdájához hűséges, azonban sokszor makacs. Ezekkel a tulajdonságokkal a játék során nehéz lesz bánni, és csak a türelmesebb játékosok fogják értékelni azokat a momentumokat, amikor öt percig kell noszogatni szerencsétlen állatot, hogy ugyan ugorjon már fel egy oszlopra, hogy tovább tudjunk haladni.
A játék legjobban működő része és valószínűleg a fejlesztők erejének legnagyobb befektetése egyértelműen Trico. A tollas kis lény minden porcikája külön mozog, a hangok élethűek és érzelemmel telítettek. Kalandjaink során figyelnünk kell rá, hogy jó kedve legyen, van, amikor meg kell nyugtatnunk, máskor odacsalogatnunk egy-egy helyre, vagy épp olyan tárgyakat kell elmozdítanunk az útból, amelyektől fél, ám a továbbhaladásunkat akadályozzák. A továbbhaladás egyébiránt is végig puzzle-feladatok megoldásából áll, s rajtunk múlik, hogy kitaláljuk, mikor, hogyan tudjuk ezt véghezvinni. Van, hogy Trico segítsége kell, és csak közös erővel mehetünk tovább, míg máskor csak Trico hátán, a lényt kérlelve juthatunk el például magasabban fekvő helyekre, vagy óriási, számunkra megmászhatatlan falak túloldalára. Ahogy haladunk a játékban, úgy nagy kedvencünk is egyre lojálisabb lesz, és egyre többször fog ránk hallgatni, sőt, egy idő után parancsokat is osztogathatunk neki. Azonban ezek a parancsok is bármikor süket fülekre találhatnak, például ha egy kicsivel nyitottabb területre érünk. Ott aztán percekig hiába üvöltöztem, mivel a lény olyan boldogan rohangált a szabadban, mint a fogságból újra a vadonba engedett oroszlánok. (Mondjuk, ebben van is valami.) Azonban pont ezek a momentumok – pillangókergetés, hempergés a vízben, nyújtózkodások, különböző dolgok vizsgálgatása szaglás alapján – teszik olyan élővé Tricót.
Azonban ez a fajta rugalmasság és az élethez hasonlító hozzáállás kettős. Én nagyon élveztem a „harcot” Tricóval. Úgy éreztem, mintha az itthoni kis vadállatommal játszottam volna folyamatosan. (Csak Trico lényegesen többször tette azt, amit kértem tőle). Azonban azt is be kell vallanom, hogy a mai napig se tudom, mikor sikerült effektíve saját magamtól rávenni szőrös barátunkat valamire, és mikor mozgott ő saját magától. Ez engem nem zavart, azonban sok játékos véleménye másról árulkodik.
A másik problémám a fejtörőkkel volt. Sokszor nem egyértelmű, merre kell tovább menni, mire lehet vagy kell felmászni, mivel léphetünk interakcióba, és mivel nem. Nagyon sokszor fordult elő, hogy teljesen mást tartottam logikus iránynak, mint amerre menni kellett volna, és csak a véletlen juttatott közelebb a célomhoz azáltal, hogy épp Trico hátán mászkáltam, amikor ő gondolt egyet, és elindult egy tök ellenkező irányba. Ugyanennek a fordítottja is előfordult, például amikor én már tudtam, mit kéne csinálnom, de Tricót az istenért se tudtam percekig rávenni, hogy segítsen. Mint mondtam, ez egy külön színt visz a játékba, de valahogy adagolni kellett volna, mivel a tízperces pályaszakaszok sokszor ezért nőttek fél órára. Értsd: egyszer-kétszer aranyos minden két órában egy ilyen húzása tollas kis barátunknak, de félóránként négyszer már fárasztó tud lenni. De mint mondtam, macskán edződtem, szóval hozzá vagyok szokva.
A játék másik rákfenéje az irányítás. Sokszor főhősünk csetlő-botló mozgása igen zavaró tud lenni, és a kamera se könnyíti meg annyira a dolgunkat. Nagyon gyakran ugrál, akad be falakba, a szűk folyósokon pedig egyáltalán nem játékosbarát. Azt a mai napig nem értem, hogy a játékosok által megszokott X gombról miért kellett a háromszögre tenni az ugrást: jó egy órámba telt átállni, és még a játék vége felé is sokszor az X-et püföltem.
Érdekesség:
A játék látványvilága is azt a fajta kettőséget mutatja, mint maga a The Last Guardian egésze. A külső terek gyönyörűek és lélegzetelállítók, Tricóról nem is beszélve. Azonban mikor beljebb kerülünk, vagy közelebb megyünk egy-egy tárgyhoz, már nem ennyire rózsás a helyzet. A fejlesztők művészeti hozzáértését mutatja azonban, hogy a fényeffektekkel mindezeket képesek elfeledtetni velünk, és összességében egy szép és egyedi látványvilágot tesznek le elénk.
Összegezve: a The Last Guardian egy maradandó és gyönyörű élmény lesz az erre fogékonyak számára. Minden hibája ellenére egy rendkívüli játékot kaptunk, de sok türelem kell hozzá, és a játékosoknak felül kell emelkedniük a technikai hiányosságokon. A játék alap PS4-en néha bizony beesik 30 fps alá (4-5 alkalommal tapasztaltam a játék alatt), de állítólag PS4 Prón nincs ilyen probléma.
Értékelés: 8/10
A World of Warships: Legends az év legcsodálatosabb időszakát ünnepli a Winter Fleet visszatérésével, három…
A Worshippers of Cthulhu a városépítést keresztezi a Lovecrafti mitológiával egy baljós, de rendkívül ígéretes…
Jön a Steel Hunters – egy ingyenesen játszható, mecha hősöket felvonultató lövöldözős játék, amely egyedülálló…
A Temporal Purge: Z egy leegyszerűsített CoD: Zombies játékmód, annak előnyeivel és az egyszerűségéből adódó…
A Dimensionals egy rendkívül stílusos és nagyon ígéretes roguelike deckbuilder, mely novemberben indult útjára Korai…
Az Arcanum inspirálta New Arc Line egy ígéretes CRPG, azonban egyelőre a kiforratlanabb Early Access…