Assassin’s Creed: The Ezio Collection – Játékteszt

Idén sajnos nem kapunk teljes értékű Assassin’s Creed részt, viszont öröm az ürömben, hogy a sokak által legjobban kedvelt részek újra kiadásra kerültek, Assassin’s Creed: The Ezio Collection néven.

A sorozatot töviről hegyire ismerők már a címből rájöhettek, hogy itt bizony az Assassin's Creed II-ről és annak főszereplőjéről lesz szó, Ezio de Auditore da Firenze-ről, a sorozat sztárjáról, a közönségkedvencről. Hogy örömünk még nagyobb legyen, nem csak a második, de az azt követő Brotherhood és Revelations alcímű epizódokat is megkaptuk, DLC-kkel együtt, így a teljes Ezio kánont kiélvezhetjük, elejétől a végéig. Ám az öröm nem teljes, mert ahogy azt már az ilyen újra kiadásoknál és Remastered verzióknál megszokhattuk, nem minden esetben kapjuk az elvárt minőséget. 

Érdekes egyébként ez az egész remastered mizéria az utóbbi években, főleg egy olyan platformon (a játékot Xbox One-on teszteltük) ahol elég erős a visszafelé kompatibilitás, majdnem minden régebbi játékot lejátszhatunk, esetleg letölthetünk a Store-ból, így a tesztelt AC részeket is. Még jobban megkérdőjelezi a létjogosultságát egy ilyen kiadásnak az a tény, hogy a gyűjtemény legrégebbi megjelenésű epizódja 2009-es, míg a sztorit befejező Revelations is alig múlt 5 éves. Persze ez nem feltétlen probléma, sokaknak kimaradtak ezek a részek és csak most kapcsolódtak be az univerzumba, teszem azt a Syndicate vagy Unity kapcsán, akkor már miért ne tehetnének egy próbát a régebbi részekkel, egyből az új platformokon? A gond nem is a „miért?”, sokkal inkább a „hogyan?”, de lássuk miről is van szó. 

Az Assassin's Creed II, 2009-es megjelenésekor nem volt feltétlen csúnya, de nem is tudta kihasználni a gép adottságait még. Az első részhez képest így is hatalmas ugrás volt, leginkább a játékmenetet tekintve, a sztorimesélésről nem is beszélve. Az újra kiadás csak a grafikához nyúlt hozzá, ahhoz viszont nem a legjobb módon: noha a felbontást emelték, a textúrákat elfelejtették hozzá igazítani, így rettentő felemás az összkép. Noha egy hangyányit nőt a látótávolság és a fények is szebbek helyenként, a szereplők arcberendezése olyan lett, mint egy rosszul sikerült plasztikai műtét, művi, élettelen arcok merednek ránk minden sarkon, az interneten több helyen is keringenek képek és videók, érdemes vetni rájuk egy pillantást, már csak mulatságként is. A játékmenetet szerencsére nem befolyásolja, az még mindig hozza ugyanazt a csodálatos hangulatot, így ez inkább csak azoknak zavaró, akik ismerték az előző verziót, a többieknek úgysem fog feltűnni a különbség. A harcrendszer itt még inkább az első részéére hajaz, nem túl gördülékeny még, de kellő kitartással mestereivé válhatunk. 

A Brotherhood kapcsán már sokkal jobb a helyzet, ott úgy tűnik jobban odafigyeltek az alkotók a részletekre is. A játék maga itt sem változott az eredetihez képest (lelövöm a poént, a befejező epizódban sem), viszont itt annyi újítás történt már a második részhez mérten is, hogy az megér egy misét. Tény, hogy itt papíron csökkent a helyszínek száma, hiszen a többi epizódhoz képest egyetlenként Róma szerepel, viszont a bejárható területet és a megannyi elfoglaltságot tekintve, így sem kell szégyenkeznie. Legnagyobb és talán legjobb újításként bekerült a címadó Testvériség menedzselése, küldetésekre küldhetjük őket, illetve segítséget kérhetünk mi is, ha szorul a hurok a nyakunk körül. Kézi pengéink és a már ismert vágó/daraboló eszközök mellé, bekerül egy alkarra szerelt lőfegyver is, így az eldobható késeken kívül újabb távolsági fegyverrel bővül az arzenál. Harcművészetünk folyékonnyá válik, az egymás utáni kivégzések korszakába lépünk, ahol tényleg azt érezhetjük, hogy egy erős hőst irányítunk, ezt támasztja alá az is, hogy Ezio története komolyabbra vált, a szépfiús, szoknyapecér imidzs a múlté, itt már egy határozott, karizmatikus vezető képében tündököl. 

A történetet lezáró Revelations epizód még jobban emeli a tétet, grafikailag és játékmenetében a három rész legkiforrottabbja, helyszínei grandiózusak, bekerül a bombakészítés és a különféle elterelések szisztémája, bázisokat foglalhatunk el és védhetünk meg, gyakorlatilag egy teljesen új játékot kapunk az előzőekhez képest. Helyszíne Konsantinápoly (mai nevén Isztambul), így egy teljesen új építészeti stílust és világot csodálhatunk meg, az akkori kornak megfelelően. Ahogy írtam, az eredeti rész is alig 5 éves múlt, így külcsínt tekintve nem fogunk nagyon meglepődni rajta, hogy az új verzióból is messze ez a legszebb, a karakterek és helyszínek színesebbek, élettel telibbek. 

Amit még érdemes megemlíteni a kollekcióval kapcsolatban, hogy a csomag részét képezi két film is, a játékok előzményeként szolgáló Lineage, melyben Ezio édesapja a főszereplő, illetve az Embers ami Ezio utolsó éveire és halálára koncentrál, így teljessé téve a kört. Egyetlen szívfájdalmam ezekkel kapcsolatban, hogy nem szokványos módon kerültek fel a korongra, elindítás után se megállítani, se beletekerni nem tudunk. Ha esetleg félbe kéne szakítanunk, akkor legközelebb kezdhetjük elölről az egészet. Noha nyilvánvaló, hogy ez csak egy gesztus volt a Ubisoft részéről, csinálhatták volna normálisabban is. 

Egy másik említésre méltó dolog, hogy a multiplayer szekció totálisan kimaradt a kiadásból, ami számomra teljesen érthetetlen, hiszen még ha nem is tartalmazott soha eget rengető multis szekciót a sorozat, attól még sok kellemes órát el lehetett velük tölteni, nem is beszélve arról, hogy ha a szingli kampány DLC-i (újabb felfedezhető helyszínek, rejtvények) belefértek, akkor ez miért nem. Talán egy következő csomagba. 

Összességében elmondható, hogy a kisebb-nagyobb hibái ellenére még mindig képes lekötni az embert és megfelelő szórakozást nyújtani, arról nem is beszélve, ha valakinek kimaradtak ezek az epizódok, így Karácsonyra tökéletes választás lehet, az addigra mozikba kerülő egész estés film mellé.

Értékelés: 8/10