Legendás állatok és megfigyelésük – Filmkritika

J.K. Rowling varázslatos világa visszatért a mozikba, hogy egy újabb filmsorozat keretében hosszú kalandra csábítsa a 11 éves koruk óta a roxforti levélre váró rajongókat.

Sok mindent elmond rólam, hogy a kezdő dallamok felcsendülésénél mély sóhajtás keretében egy apró könnycsepp hagyta el a szemem sarkát, ahogy a másodperc tört része alatt újra felelevenedett a gyerekkorom. Az az ember vagyok, aki a Harry Potter megjelenéséig utált olvasni. Majd a suliba berobbant az első négy kötet magyarul, mindenki vitte, mint a cukrot, és én sem akartam kimaradni, hiszen ez volt akkor a menő. Persze olvasni még akkor sem akartam. Anyukám azonban túl jól ismert, és kikötötte, ha kölcsönkérem valakitől az első részt, és elolvasom, megveszi az összes többit. És hát a cél szentesíti az eszközt. Azonban arra én se készültem fel, hogy az első pár oldal után ki se fogok jönni a szobámból. Arra pedig végképp nem, hogy azóta is – van már 16 év lassan – minden egyes évben végigolvasom a sorozatot, immáron eredeti nyelven. S a varázslat még mindig tart, a levelet még mindig várom.

Ilyen előzményekkel ültem be a film vetítésére, s az első másodperctől magával ragadott Göthe Salmander kalandja. A cselekmény a húszas években, New Yorkban játszódik, főhősünk pedig kutatói és vásárlói szándékkal érkezik az országba. Azok kedvéért, akik csak a filmekből ismerik a világot (a bemutató elolvasása után szépen álljanak fel, és menjenek olvasni – Rick) Göthe az egyik roxforti tankönyv, a Legendás állatok és megfigyelésük című kötet írója. A film ideje alatt eme könyv miatt végzi a kutatásait, keresi a ritkábbnál ritkább legendás állatokat, és tanulmányozza, védi őket. Ehhez egy rendkívüli bőrönd is a segítségére van, mely talán az egyik legnagyobb varázslatot rejti az egész filmben. Azonban mindez kevés lenne egy cselekményhez, és azok, akik olvasták a könyvet, és képben vannak a történelemmel, sejthetik, miről beszélek. Ez az éra polgárháború Rowling világában, a könyvekből ismert, és a hetedik-nyolcadik Harry Potter filmben említett Grindelwald és követői világszerte próbálnak hatalomhoz jutni. Ezzel a kerettel indít a filmsorozat első epizódja (öt rész lesz összesen), ami igazából semmi mást nem csinál – ha nagyon durván egyszerűsítek –, mint bemutatja az amerikai varázslóvilágot és a főbb szereplőket. A történet elején néhány csodás lény megszökik a ládából, s keresgélésük közben Göthe és barátai akarva-akaratlanul belecsöppennek a varázsvilág háborújának közepébe. De a történetről nem is beszélnék többet, kellően izgalmas és szórakoztató, helyenként pedig a könnyekig megható, így szeretném, ha mindenki maga tapasztalná meg.

A film a maga bő kétórájával egy pillanatra sem ereszt el. Rengeteg apró utalás van a rajongók számára, de a laikusoknak is tökéletesen érthető, s ha netán valaki csak most találkozna Rowling álmával, az is tökéletesen érteni fog mindent. Természetesen az igazi mélységeket és apró kikacsintásokat csak a hű rajongók fogják észrevenni. (Sose fogom elfelejteni, amikor a főszereplővel egyszerre a hátam mögött ülő leányzóval egyszerre szisszentük fel, hogy nem is az amerikai Ilvermorny varázsló iskola a legjobb a világon, hanem a Roxfort.) Göthe mellett fontos szerepet kap még Jacob, az előzetesekben is látott jószívű mugli, aki számos esetben szolgáltatja a film humorfaktorát, gyermeki rácsodálkozással a varázslóvilág nagyszerűségére. Ami azonban igazán fantasztikusra sikeredett a filmben az az, hogy nézőként végig ez a karakter fogta a kezemet, vitt magával mindenhova, s szinte minden rajongó gondolatait és érzéseit sikeresen sűrítette magába. A két női főszereplőt azonban nem igazán tudtam hova tenni. Félreértés ne essék, különösebb probléma nincs velük, de az igazság az, hogy nagyon sok kiemelkedő tulajdonsággal sem rendelkeznek. Egy testvérpárról van szó, egyikük egy kicsit habókos, de a végletekig jólelkű, romantikus leányzó, míg a másik egy, a film alapján átlagos varázsképességekkel rendelkező ügyefogyott nőszemély, aki többet árt, mint használ. Természetesen szerethetőek, kellően humorosak, s egy percig sem zavartak. Reményeim szerint, ha visszatérnek a folytatásban, több szerepük lesz.

A film előtt percekkel azon gondolkodtam, hogy vajon milyen karakter lesz Göthe. A színészválasztás alapján rossz alakítást semmiképp sem vártam, hiszen az az Eddie Redmayne bújt a legendás állatvadász bőrébe, aki számtalan filmmel, köztük az „,A dán lánnyal” már bizonyította rátermettségét. A kérdés csupán az volt, Rowling milyen embernek álmodta meg az ifjú varázslót. Számomra Göthe egy, a végletekig szerethető, bohókás, kissé különc, gyermeki figura lett. Redmayne remekül hozza ezt a kissé szégyenlős, sőt talán naiv, ugyanakkor rátermett varázslót, aki bármeddig képes elmenni azért, amiben hisz. Számára fontosabb az általa nevelt és gondozott állatok védelme, mint bármi más. Ugyanakkor a lelkesedést picit megfűszerezve objektivitással muszáj lesz erősebb karaktert nevelni belőle valamilyen úton-módon, mert a bájos, gyermekies rácsodálkozó arcok váltogatása nem lesz elég egy olyan karakterisztikus és fenyegető Grindelwald mellett, akire a jövőben számíthatunk.

Ha már legendás állatok, a készítők óriási hangsúlyt fektettek a különböző lények megjelenítésére. Az animációk elképesztően sikerültek, s talán az első Harry Potter rész óta ez mutatta be a legjobban a varázsvilág működését. Beleshettünk egy boszorkány otthonába, az amerikai MACUSA működésébe, az alvilági klub jelenete pedig, ahova hőseink látogattak, simán elmenne egy Al Capone-filmbe. (Persze a mágikus lények nélkül.) A legendás állatok és megfigyelésük emellett remek 3D effekteket kapott, melyek hol remekül működnek, hol néha picit homályosabbak (és rontják az összhatást), de olyan dolgokról beszélek itt, melyek egyáltalán nem befolyásolják az élményt. Sőt, a megannyi, a mozivászonból kirepkedő lény és effekt mellett fel se fog tűnni. Mesélhetnék még rengeteg mindent, szinte az egész film pörög még a fejemben, de nem szeretnék. Inkább csak annyit mondanék el, hogy a film ontja magából a varázslatos hangulatot, s nincs olyan ember a földön, akit ez ne tudna legalább egy pillanatra megragadni.

Összefoglalva: A legendás állatok és megfigyelésük egy remek hangulatú film lett, s büszkén állhat az előzmények mellé. Rajongóknak egyenesen kötelező, s az újoncoknak is erősen ajánlott. Ki tudja, talán épp ez hozza meg a kedvüket!? Azt azért fontos megemlítenem, hogy felvezető részről van szó, sok magyarázatot ne várjunk. Azonban felvezető filmnek tökéletesen sikerült. A záró képsorok után felmerült bennem a kérdés, hogy „na de akkor hogyan tovább?” Miről fog szólni a maradék négy film? Valószínűleg a varázslók nagy háborúja kerülhet a középpontba valamilyen úton-módon. A pletykák szerint a fiatalabb Albus Dumbledore is ellátogathat a mozivászonra, talán új helyszíneket és új legendás állatokat is fogunk kapni, s erős szerepet jósolnék a Halál Ereklyéinek is. Ha tippelnem kéne, akkor Göthe életútját és a háborún átívelő szerepét tudnám elképzelni cselekménynek még, de hogy idézzek a filmből egy kicsit, „nincs nekem olyan fantáziám” hogy el tudjam képzelni, mi járhat Rowling fejében. De nem is szeretném, ha lenne, én csak élvezni akarom, bármit is varázsol elém az írónő. Mert ma, két óra erejéig újból gondtalan gyermek voltam, s ez olyan élmény, amit senkinek nem szabad kihagynia. Epekedve várom a következő részt, mely előreláthatóan 2018-ban fog megérkezni hozzánk.

Értékelés: 9/10