Kubo és a varázshúrok – Filmkritika

Mindenki szereti a gyerekfilmeket, legyen bármennyi idős is. Ezt bizonyítja a legjobban az az öröm és nosztalgikus érzés, amelyet mind éreztünk a Disney legújabb filmjeinél. De mi van akkor, ha valaki nem a nosztaligaérzésre épít?

Ha félretesszük a nosztalgiát, akkor nem marad más, mint hogy a nézett filmnek teljesítenie kell, különben le lesz húzva, mint annak a rendje – mind a nézők, mind pedig a kiritikusok által. Persze pár esetben az sem elég, ha valamennyi teljesítményt ötvözünk a régi időkre való emlékezéssel. És bár nem volt szükséges, de a film nézőközönségébe pont beleillő gyermekkel ültem be a sajtóvetítésre, csak azért, hogy 1 óra 40 perccel később kijőve onnan annyit hallhassak vissza, hogy egész jó volt a film. Mondjuk, nem hibáztatom a srácot, voltak olyan részek benne, amit még idősebb fejjel is érdekes megemészteni, nem hogy akkor, ha 6 éves vagy. 

Történetünk egyszerű: Kubo, a kisgyerek, avagy a főszereplőnk egy híres, ha nem a leghíresebb szamuráj, és a legrettegettebb gonosz lányának gyermeke. Ez teljes mértékben alaprecept, ami viszont nem annyira, hogy a nagyapja ellopta a gyermek szemét, hogy ő is úgy lássa a világot, ahogyan ő. De ezt az apja az élete árán megakadályozta, így „szerencsére” Kubo csak félig lett vak. Namármost ezt a sztorit egy gyerekeknek szóló filmben elsütni szerintem nagyon beteg. Édesanyja ettől gyakorlatilag teljesen megőrül, és a napjainak nagy részét katatón állapotban tölti, amíg a gyermek egyszer csak meg nem szegi az ígéretét, és kint nem marad a sötétedés után. Ekkor ugyanis megküzd a nővéreivel, és ebben a harcban az életét veszíti. 

A történet többi része már spoilerveszélyes terület, így abba nem mennék bele, ha nem muszáj. Az, hogy kihagyom a színészek nevét, egyszerűen indokolható, egy animációs filmnél, ahol alap a magyar szinkron, ez teljesen felesleges, és amúgy sem annyira a színészi, mint a „hangi” alakításon múlik majd a siker. Ez a magyar verzióban teljesen rendben van, szépen játszanak a színészek a hangjukkal, nem találtam kivetni valót benne. 

Talán ami a legjobban megmutatja, hogy miért nem gondolom annyira gyerekfilmnek, hanem inkább olyannak, amit minden korosztály megnézhet, és jól fog rajta szórakozni, nos az a film atmoszférája. Láttam már lelombozó filmeket, láttam már olyan próbálkozásokat erre, ahol a hangulattal teljesen mellélőttek, így elrontva az élményt. De itt nincs erről szó. A zene, amikor kell, akkor könnyed és felemelő, de amikor sötétnek és komornak kell lennie, akkor bizony egy szép virágos rétre gondoljuk magunkat, ahol süt a Nap. Szerintem ez illik nagyon a témához, így az ezzel folytatott játék csak sokkal érdekesebbé teszi az egész alkotást. A harcjelenetek és az animációk egyszerűen szemkápráztatóak, és nem találtam semmi olyan kiemelkedő problémát, ami bezavart volna az élménybe.

De hogy hibái is vannak a filmnek, az nem tagadható. A 3D például annyira felesleges, mint a napszemüveg egy esős napon. Semmi pluszt nem ad a filmhez, hiába az animáció, amely miatt sokkal jobban el lehetett volna játszani ezzel, mint egy kamerával felvett élőszereplős film esetében. Ami pedig szintén nem az igazi, az a történetvezetés. Kubónak túl hamar kell felnőnie egy olyan feladathoz, amelyhez előtte senkinek sem sikerült, miközben hiperszonikus sebességgel tanul varázsolni és harcolni.

Összegezve a dolgokat: egy érdekes film, amely talán megérdemelt volna egy kettébontást vagy egy máshogy kialakított történetvezetést. A megtekintéséhez semmilyen pluszt nem ad a 3D, így ezt én kerülném. De mindent egybevetve, csak hogy a segítőmet idézzem, „egész jó volt a film”.
 
Értékelés: 6/10