A Gyermekember (újra) a színre lép… de lássuk, hogy milyen formában teszi azt.
Tegye fel a kezét, akinek ismerős a bevezető dalszövegrészlet. Számukra valószínűleg ismerős és kellemes emlékeket ébreszthet a Disney féle Tarzan mese, melyen jómagam nőttem fel. Persze felnőtt koromra felzárkóztam a filmekkel és néhány regénnyel is, de mégis az első emlék az igazi, a meghatározó. Lényegében ezekkel felvértezve ültem be a Tarzan vetítésére is, ami előzetesen kapott rengeteg hideget, meleget viszont nem annyira.
Igazából nem is tudom, hogy pontosan mit vártam a filmtől. Az előzeteseket nézve körülbelül egy Dzsungel könyve stílusú „utánzatra” számítottam, David Yates és a stáb miatt pedig egy fokkal minőségibb változatra. (Bár én a Dzsungel könyvén is remekül szórakoztam hónapokkal ezelőtt). Sajnos a film alulmúlta várakozásaimat, azonban nem tudom tagadni, hogy ennek ellenére kellemes két órát töltöttem el a moziban és nem bántam meg a filmre szánt időt.
A Tarzan legendájának legnagyobb problémája, hogy lényegében nem szól semmiről, illetve amiről szólna is, az is több sebből vérzik. A film nem egy eredettörténet (bár ki tudja, lehet azt kellett volna csinálni). A történet szerint Tarzan már évek óta Londonban él feleségével, Jane-nel. Mindeközben II. Lipót titokban Kongót próbálja minél inkább kizsákmányolni, ehhez azonban hadseregre és nem kevés pénzre lenne szüksége az eladósodott királynak. Így hát, orvosolandó a problémát, Mr. Rom-ot küldi a vadregényes tájra, hogy szerezzen tőkét, amivel a hadsereget kifizethetik. Az úriember csapatát azonban lerohanják a bennszülöttek, akiknek a területén az értékes gyémántlelőhely található. Szó-szót követ és végül megszületik a megállapodás. A bosszúszomjas törzsfő kész átadni a gyémántokat, amennyiben Mr. Rom leszállítja Tarzant a törzsnek. Meg is születik a terv, Tarzant egy csellel elrángatják Kongóba, ahová vele tart Williams doktor is, aki gyanítja, hogy II. Lipóttal valami nincs rendben, valamint Jane, mert hiányzik neki a táj, ahol felnőtt. Majd megkezdődnek a gondok, alig vannak ott egy éjszakát, Jane-t elrabolják, Tarzan pedig fut utána.
Kezdjük a film jó részével. Számomra a hangulat rendben volt, Kongó gyönyörű, a látvány lenyűgöző és sok apró utalásra fel lehetett figyelni a hozzáértő szemeknek. Egy példát említve a film elején kap egy kisebb jelenetet a dzsungellét Tarzan testére gyakorolt hatása, ahogy például a kezei deformálódtak a négy-kézlábon járkálás miatt. És lényegében ennyi a pozitívum, amit a filmről el tudok mondani, ez azonban képes arra, hogy kis kikapcsolódást nyújtson a dolgos hétköznapok forgatagában, azonban édeskevés ahhoz, hogy igazán sikeres filmet, maradandót alkosson.
Annak külön örültem, hogy David Yates megpróbált egy egyedi filmet csinálni. A történetmesélés inkább a képeken keresztül zajlik le, Tarzan alig beszél, ami szerintem nagyon jól áll a karakternek, azonban ezt az élményt elrontja az a tény, hogy a többi mellékszereplő viszont folyamatosan kommentál. Vagy vállalták volna be teljesen, hogy képeken keresztül értelmezzük végig a filmet, vagy írtak volna más forgatókönyvet. Példa: Tarzan találkozik néhány régi „barátjával” akikkel együtt nőtt fel. Egyből érezi a néző, hogy valamilyen kötődés van közöttük, nem is kell kimondani, a jelenet hatásos önmagában. Majd Jane szépen elmagyarázza Williams doktornak, hogy igen, ők gyerekkoruk óta ismerik egymást. „ Nem mondod?” Az ilyen élmények rendre elveszik az amúgy hatásos jelenetek erejét.
Természetesen, ha végig egy szófukar Tarzant kellett volna végignéznünk, nem biztos, hogy annyira nyerő ötlet lett volna, ezért betették Samuel L. Jacksont a főszereplő Alexander Skarsgard mellé, de sajnos az ő karaktere is csak három dologra volt képes. Erőltetett poénokra, a történet kommentelésére, és a kor fegyvereinek bemutatására. Nem viccelek, néha olyan érzésem volt, mint egy akció játék során, amikor találunk egy új fegyvert és a főhős szépen megvizsgálja, majd gyorsan elmagyarázza, hogy mit is talált. Margot Robbie karaktere sem tud túl sokat kihozni magából, lényegében azonnal elrabolják és csak egy eszköz annak érdekében, hogy Tarzant végig lehessen rángatni a dzsungelen, de azért arra volt idő, hogy bemutassák, mennyire is modern főhősnőről van szó, csak persze tök feleslegesen, mert úgy egyébként nem kezdenek vele semmit. Christoph Waltz pedig hozza a szokásos karakterét, amiért a Djangoban is megszerettük, kicsit szemét, kicsit teszi a hülyét, de egyébként nagyon ravasz. Kár, hogy már ezt is láttuk tőle, nem is egyszer.
Ezeken felül sajnos a forgatókönyvben is rengeteg lyuk és logikátlanság van. A legbántóbb az, hogy nem használják ki a lehetőségeket, amiket az amúgy is sekélyes történet magában rejt. Például Tarzan egy harcosokkal álló csoport élén ered Jane nyomába, akik eltűnnek a történet felénél, majd valahogy visszajönnek a végén, de csak szemtanúnak. A több száz elhurcolt rabbal sem kezdenek semmit, pedig egy lázadásos felszabadítás sokkal hatásosabb lett volna egy egyszemélyes vendettánál, még ha egy igen látványos végkifejletet is láthatunk a film végén.
Sajnos a Tarzan legendája több sebből vérzik és objektíven filmmé is alig akar összeállni. Azonban továbbra is tartom az álláspontom, hogy egyszer két órát bőven megér a film, ha éppen nincsen jobb dolgunk. Külön kiemelném még a film zenei anyagát, ami viszont tagadhatatlanul fantasztikusra sikeredett és remekül alátámasztja a látványvilágot és jelentős szerepe van a hangulat megteremtésében is. A hazai mozik felhozatalában azonban találhatunk jobbat is.
Értékelés: 5/10
Mit kapunk, ha különböző zsánereket egybeolvasztunk? Egy nagyon aranyos stratégiai játékot, amelyben király és királyné…
2025 májusában érkezik a hazai mozikba a második, immáron végső leszámolásos Mission Impossible-film, amelyben valószínűleg…
A videojátékok mint művészeti alkotásokként is jelen vannak a világunkban, és ennek ékes példája a…
Egy alkimista szimulátor szerepjátékos elemekkel, ez az Alchemist: The Potion Monger!
A Knights Within egy ígéretes roguelite játék, mely remek játékokból merít ötleteket, és azokat jól…