Star Trek: Mindenen túl – Filmkritika
8 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
Folytatódik a sorozat egy még újabb generációval, és ha valaki megnézi a készítők és a szereplők névsorát, akkor nagyjából már azt is tudja, mire számíthat, ha beül a mozikba.
Kétféle ember van. Az egyik rajong a Star Trek-sorozatért, legalább annyira, mint a Star Wars-filmek törzsközönsége (ők azért többen vannak), a másikat hidegen hagyják a végtelen űr felfedezésére indult expedíció kalandjai. Érdekes módon most talán az utóbbi nézőtípus van előnyösebb helyzetben, hiszen a legújabb Star Trek-film igazán populáris stílusban készült, amire utalhat a szereplőgárda és a rendező személye is, no meg J. J. Abrams bábáskodása a produkció felett.
A Mindenen túl ugyanis tényleg kicsit olyan, mint egy Halálos iramban-epizód, hiszen folyamatosan tele van eseménnyel, akcióval, és csak helyenként ül le egy kicsit a történetmesélés, de akkor sem olyan filozofikus vagy melankolikus okból, mint egyes korábbi ST-részek esetében. És ez nem baj, mert a film így élvezhető marad, viszont a hardcore rajongók igényeit nem tudja maradéktalanul kielégíteni. Pedig sokat tettek ennek érdekében is az alkotók, és igyekeztek minden alkalmat megragadni, hogy tisztelegjenek a sorozat előzményei előtt, ám összességében nem igazán sikerült eldönteni, mi legyen az igazán hangsúlyos: a nosztalgiázás, az akciójelenetek, az univerzum kibővítése egy új sztorival, vagy a történet beleillesztése az előzményekbe (Kirk-család, Spock-család stb.).
Az egyensúlyt tehát nem sikerült megteremteni, viszont így sem lóg ki túlságosan a lóláb, mert a modernizált, a kor elvárásainak megfelelően kisuvickolt USS Enterprise parancsnoki hídján nem lógnak ki a környezetből a napjaink elvárásinak megfelelően fazonírozott szereplők – no, persze csak addig, ameddig ripityára nem törik az egész hajó, és le nem zuhan a teljes legénységével együtt egy idegen bolygón. Merthogy a legújabb rész java nem is hajókon, hanem inkább a bolygó felszínén zajlik majd, teletűzdelve bunyós és menekülős jelenetekkel, ami véleményem szerint egyébként nem is sült el rosszul, hiszen sokan pont azért kedveljük a sorozatot, mert az univerzumának alapját képező végtelen világűr újabb és újabb szegleteibe nyerhetünk betekintést. Hát most akkor kapunk egy igazán ellenséges közeget, ahol egy macska-egér játszmának lehetünk szemtanúi.
Összességében azonban a Mindenen túl inkább csak a sorozat felfrissítésére és életben tartására volt képes; arra, hogy valami korszakalkotót nyújtson, nem igazán. Ellenben a játékidő alatt végig garantált a szórakozás, és a látványvilágban sem fogunk csalódni (itt is lépten-nyomon észrevehető az igyekezet az újítás és a régihez hűnek maradás terén, például a maszkokat és a speciális effektusokat elnézve), maga a történet pedig csak annak lehet kicsit kiábrándító, aki magas elvárásokkal ül be a vetítőterembe, és körömszakadtig ragaszkodik a hagyományos ST-elvekhez. Ellenben az már inkább meggondolandó, hogy IMAX 3D-ben érdemes-e megnézni a filmet, mert bár az óriási vászon alapfeltétel a látványvilág kiteljesedéséhez, viszont igazán látványos 3D-s effektusok (lásd pl. Gravitáció) nincsenek benne, így pl. a Corvin mozi Korda termében is maximális élményben lehet része a (budapesti) nézőnek.
Értékelés: 6,5/10
