Cloverfield Lane 10 – Filmkritika
9 éve született ez a tartalom. Kezeld ennek megfelelően (pl. egyes hivatkozások esetleg már nem működnek).
A 2008-as találtkamerás szörnyfilm Cloverfield meglepően nagy siker volt, főleg annak fényében, hogy teljes titokban készült. A 10 Cloverfield Lane hasonló babérokra tör: a semmiből felbukkanó előzetese az elődhöz hasonló érdeklődést generált.
A kérdés az, hogy a nagy érdeklődést és hype-ot vajon minőségi film követi, vagy csak egy újabb félvállról vett hollywoodi rókabőr lehúzás? Szerencsénkre az előbbi bizonyul igaznak. A 10 Cloverfield Lane, bár nevében benne van a Cloverfield, csak nagyon lazán kötődik a szörnyes filmhez, afféle félig folytatás, félig spinoff hibridként, amit mocsáron túli barátaink általában „spiritual successor”-nek szoktak hívni.
A film cselekménye szerint Michelle (akit Mary Elizabeth Winstead kelt életre), miután szakított barátjával, felzaklatott állapotban útnak indul autójával, ám balesetet szenved, és egy földalatti bunkerben ébred, ahol Howard (akibe a színészmester John Goodman lehel életet) azt állítja: kénytelenek föld alatt maradni, mert egy kontinentális vegyi támadás miatt a felszínen a levegő mérgező. A bunker másik lakója, Emmett (John Gallagher Jr.) megerősíti Howard magyarázatát, ám az egyre-másra felbukkanó gyanús nyomok miatt Michelle egyre inkább megkérdőjelezi a dolog hihetőségét.
A teljes filmélményhez ennél többet nem érdemes tudni. Bár ez nem az a fajta zászlóshajó film, amiről még egy gasztroblog mákos guba receptjének kommentszekciójában is spoilereket írogatnak a szabadidejükkel mit kezdeni nem tudó kommentelők, mégis erősen ajánlott nem utánanézni a filmnek. A forgatás, egy J.J. Abrams produkcióhoz híven (bár ez esetben ő csak producer, nem rendező), teljes titokban zajlott: a film első előzetesét egy hónappal a premier előtt dobták rá az internet gyanútlan felhasználóira. És milyen jól tették!
Az előzetes nagyon jól előkészíti a terepet a filmnek, mert a meglepetések elrontása nélkül feldobja a film főkonfliktusát: vajon Howard világvége-megszállott flepnis, vagy valóban lakhatatlanná vált a felszín egy globális méretű támadás miatt? A film legnagyobb erénye, hogy nagyon ügyesen játszik az ember megítélésével: amint biztosak vagyunk benne, hogy merre tart a cselekmény, és kinek van itt igaza a háromfős sakkjátszmában, rögtön történik valami váratlan és igencsak felzaklató, amitől rögtön megkérdőjelezzük a képet, amit kialakítottunk a karakterekről.
A színészi játékra abszolút nem lehet panasz: bár a film három bunkerben ragadt szereplő körül forog, egy pillanatra sem érződik vontatottnak vagy unalmasnak. Mindhárom színész kellő élettel töltötte meg a karakterét, ami hatványozottan igaz John Goodmanre: a film jelentős részében képtelenség megmondani, hogy mi zajlik a fejében; egyik jelenetben közveszélyes őrültként viselkedik, a másikban pedig teljesen racionális férfiként; nagyon ügyesen táncol a téboly és a normalitás határmezsgyéjén – ugyanakkor, mi mást is vártunk a mestertől.
Mary Elizabeth Winstead élete legjobb alakítását nyújtja a folyton szkeptikus Michelle-ként, akin felfrissítő volt látni, hogy thrillerben szereplő női karakter léte ellenére nem teljes idióta: talpraesett, tettre kész, és harcias nő, a mostanában nagyon dívó „erős női karakter” iskolapéldája. Külön öröm volt látni, hogy bár a főszereplők között volt két egykorú, ellenkező nemű karakter, akik közel kerültek egymáshoz, mégsem erőltették a romantikus mellékszálat a filmbe.
Ami külön kiemelést érdemel még, az a zene: bár a filmet jegyző Bear McCreary neve számomra nem volt ismerős, innentől mindenképp figyelemmel fogom követni a munkásságát. A zene kísérteties volt, hátborzongató, ugyanakkor nem elvonta a figyelmet a jelenetről, hanem megadta neki azt a feszült hangulatot, amit egy ilyen klausztrofób filmtől az ember elvár.
Az egyetlen negatívum, amit ki tudok emelni a filmből, hogy az utolsó pár jelenetsor igazán nem kellett volna bele. A végjáték alatt volt egy pillanat, amikor hirtelen elsötétült a vászon, ami tökéletes befejezés lehetett volna, azonban a filmkészítők inkább a szájbarágós befejezés megoldást választották, ami elég csalódás volt egy ilyen kreatív film után.
Összességében ez a film intelligens, jól felépített, feszültséggel és csavarokkal teli, fantasztikus színészkedéssel és hátborzongató zenével, és ami a legfontosabb: látszott rajta, hogy szívvel-lélekkel készült, nemcsak a színészek, hanem a kamera mögött álló filmkészítők oldaláról is. Mindenképp ajánlott moziban megtekinteni.
Értékelés: 9/10
