Batman Superman ellen – Filmkritika

Vajon „Az acélember” lagymatag fogadtatása után képes a DC talpra állni, és letenni az asztalra egy képregényfilm-történeti mérföldkövet?

Egy szűk évtizeddel ezelőtt egyesek talán nevetve vagy szánakozva néztek a Marvel univerzumépítési terveire; ám a filmóriás az elmúlt években mindenre és mindenkire rácáfolt, és három kisebb ország éves bevételével párnázták ki a zsebüket. Ezt a monumentális sikert látva a konkurens cégek gyorsan összeszedték az álluk, és elkezdtek gőzerővel a saját kis filmes univerzumukon dolgozni. Nem tett másképp a DC sem, akik a 2013-as „Az acélember”-rel útnak is indították a DC Filmes Univerzumukat. A várakozások ellenére azonban a film alulteljesített, mind a kritikusoknál, mind a nézőknél, mind a pénztáraknál (668 millió dollár világszerte, minden idők egyik legismertebb képregény figurájának nem túl combos), így a DC berezelt, és úgy döntött, minden egy lóra tesz fel: a tervezett Acélember 2 helyett elővették az aduászt, és leforgatták a Batman vs. Superman-t.

A film története szerint, látva a pusztítást, amelyet a Földre érkezett kriptoniak okoztak, Bruce Wayne rögeszméjévé válik az Acélember elpusztítása. Egy olyan lénynek, akinek hatalmában áll porig égetni a világot, vesznie kell, vallja ő. Mindeközben Lex Luthor is hasonló tervekre törekszik, Supermant pedig folyamatosan gyötrik a megfelelni akarás és a személyi beteljesülés démonai. Meg itt van Lois Lane is, hogy Amy Adams gyerekei is a legkiválóbb magániskolákba járhassanak.

Talán úgy ildomos, hogy a pozitívumokkal kezdjük az elemzést, szóval csapjunk bele: Ben Affleck fantasztikus, mint Batman. A néhai Heath Ledger kaszting híréhez hasonlóan Afflecket is alaposan pellengérre állította a nagyérdemű, mely meg volt bizonyosodva róla, hogy az állfenékkel megáldott úriember színészi teljesítménye (illetve hát, annak hiánya) meggyalázza az ikonikus képregény karaktert. Nosza, nekik egy határozott mozdulattal beintve megmutatta Ben, hogy hogyan ölti magára a fekete gúnyát egy profi. Abszolút meggyőző volt, mind, mint a sármos, gondtalan, szoknyapecér Bruce Wayne, mind, mint a precíz, félelmetes, megállíthatatlan Batman. Végre-valahára kedvenc denevérünk kevesebbet lamentál az emberi élet értékén, és inkább könyörtelenül bedarálja a bűnözőket, ahogy kell. (Hosszú idő után félredobták a „nincs emberölés” szabályt, és hullanak a bűnözők, mint a legyek. Batman cinkostársa és mentora, Alfred, akit Jeremy Irons keltett életre, pedig vitathatatlanul a legjobb, akit eddig képernyőn láthattunk: bár segíti a denevért mindenben, mégis morális útmutatással (és helyenként kellemes poénokkal) is szolgál neki. Mint az ember kedvenc nagybácsija, csak Alfred kicsit jobban ért az exoskeletonok megszereléséhez.

Ezzel körülbelül véget is ér a pozitívumok sora. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden más a filmben hátborzongató öklendezésre fogja késztetni a hardcore képregény rajongókat, inkább azt tudnám mondani, hogy a film jelentős része olyan semmilyen; jellegtelen. Henry Cavill színészi játéka csak az OK szintet üti meg; a filmben tulajdonképpen a fő dolga az volt, hogy itt-ott álldogáljon, morcosan nézzen, és mindenközben kék latexruhában legyen, mert azok a szálkás hasizmok nem fogják magukat kiemelni.

Amy Adams pedig egyértelműen csak a fizetésért ugrott be a forgatásra, hisz abban a kevés jelenetben, amiben benne van, vagy A-ból B-be sétál, és közben aggódik, vagy A-ból B-be fut, és közben aggódik. A film másik fontos női szereplőjébe, Diana Prince-be, Gal Gadot próbált életet lehelni (akit nyilvánvalóan a színészi tehetsége miatt béreltek fel, és véletlenül sem azért, mert két címlapfotózás között egy harmadik címlapfotózáson tengeti az idejét), ám nem igazán sikerült neki. A szerepe a filmben elég korlátozott, és Supermanhez hasonlóan ő is igencsak sebezhetetlennek tűnik, ami eléggé megöli annak az esélyét, hogy valaha izguljunk a túléléséért.

Jesse Eisenberg pedig minden jel szerint azt az utasítást kapta a rendezőtől, hogy úgy játssza el minden idők egyik legjobb, legszámítóbb, legintelligensebb képregény gonoszát, mint aki Red Bullal főzte le a reggeli kávéját, mert az intelligens szupergonosz helyett kapunk egy izgága, öntelt, „hipster” Lex Luthort, aki meg akarja ölni Supermant, mert egy idegen létforma elpusztítása nélkül egyszerűen nem élet az élet. Valahol érthető, hogy a mai világban egy fiatal milliárdos inkább az „érzelmi kilengéseit visszafojtani próbáló különc” irányvonalat követné, mint a „kimért, hűvös, mindent irányítása alatt tartó zseni”-ét, ugyanakkor mindenkinek a javára vált volna, ha Eisenberg kettővel kevesebb speedtablettát kap be a forgatás elején.

A film főkonfliktusát, minden igyekezetük ellenére, nem sikerült tisztességgel felépíteni. Batman utálja Supermant, hiszen egy isteni hatalommal bíró idegen lény, aki minden szabadidejét azzal tölti, hogy árvízsújtottakat, égő házban ragadtakat, felrobbanni készülő rakétában maradtakat mentsen meg, az egyértelműen a Sátán szolgája. Egyszer nem látjuk Supermant, ahogy valami gonoszságot, önzőséget, vagy egyebet követne el, mégis sokan ellene fordulnak, mert a cselekmény úgy kívánja meg. Ez a szembeállás természetesen a címadó párbajban csúcsosodik ki, ám szomorúan tapasztaltam, hogy az egész konfliktus elkerülhető lett volna, ha a karakterek megfelelően kommunikálnak egymással. Maga a harc amúgy jól sikerült: látványos, izgalmas, ám nem csapott át a Snyder-féle túlhúzott rombolás-pornóba. (Sajnos azonban itt sem tudták elkerülni a „Meg akarlak ölni, de inkább tartok egy kiselőadást arról, hogy miért akarlak megölni” szindrómát.)

A filmvégi epikus(nak szánt) lezáró harcjelenet viszont már nem úszta meg a dolgot, és alaposan átesett az „értelmetlen látványorgia” másik oldalára: robbanások, összedőlő épületek, robbanások, számítógéppel megalkotott gumiemberek élettelenül repkedő testei, robbanások, és lassított jelenetek. Én már rég meguntam az öncélú csihi-puhit, mikor még mindig csak a felénél járt; valószínűleg túl sok pénzt kapott a stúdiótól a stáb, akik kétes szolgáltatást nyújtó éjszakai klubok és rekreációs drogok helyett inkább számítógépes effektre szórták el.

S még nem is szóltunk az erőltetett Justice League utalásokról… Amióta az „univerzumépítés” lett az új 3D, azóta minden stúdió saját kis filmes univerzumot akar építeni magának; a gond ott kezdődik, hogy a Marvelnek akkora előnye van ezen a téren (mégiscsak egy szűk évtizedről beszélünk), hogy a többi stúdió egy filmbe próbálja belepréselni azt az expozíciót, amit három-négybe kellene. Ennek az eredménye az lesz, hogy az expozíciót szolgáltató jelenetek teljes mértékben megtörik a film ritmusát, belepiszkítanak a cselekményébe, és úgy általában véve hülyére veszik a nézőt; ebben a filmben például olyan szinten erőltetett módon, kiskanállal akarják lenyomni a néző torkán, hogy „El ne felejtsd, jön még egy Justice League film is!”, hogy már-már sértve éreztem magam. Akit az Ultron korában zavartak a következő filmet előkészítő jelenetsorok, az itt a haját fogja tépni. (A teljesen értelmetlen álomjelenetekre meg inkább karaktert se áldozzunk).

A zene pedig: ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy „inspirációtól mentes”. (Várjunk, ez két szó.) A soundtrack egyik fele szimplán csak át lett emelve Az acélemberből, a másik fele pedig akár egy véletlenszerűen kiválasztott early access indie videójáték zenéje is lehetne, annyira mentes a kreativitástól és az erőfeszítéstől. Van itt csörgés-zörgés-dobolás, plusz néha előveszik a vonósokat és egy lágy zongorát a háttérbe, nehogy véletlenül monotonitással vádolhassuk őket. Különös, hogy ugyanazon ember kezei alól került ki a Christopher Nolan-féle Batman trilógia felejthetetlen zenéje és ez az ötletektől mentes tucatzene.

Összességében: bár ez várható volt, de ennek a filmnek akkora volt a füstje, mint egy nagyobb erdőtűznek, a lángja viszont csak akkora, mint egy kisebb erdőtűznek. Bár nem mentes az értékektől (Ben Affleck fantasztikus alakítást nyújt, a látvány nagyon kellemes, és azért próbálkoztak valamiféle értelmes cselekményt összetákolni), inkább csillogó-villogó műanyag hatású tucat látványfilm kerekedett belőle, mint jól felépített, hiteles karakterekkel operáló alapmű, amelyre szépen rá lehet majd építeni a DC Filmes Univerzumot.

Értékelés: 6/10