Fekete mise – Filmkritika

Megtörtént eseményeken alapuló filmet készíteni mindig is kihívást jelentő feladatnak számított. Az izgalmas alapanyagon túl az izgalmas forgatókönyv is elengedhetetlen. Az alapanyag adott volt egy jó gengszterfilmhez, lássuk mit kezdtek vele a készítők.

A történt szerint 1975-ben járunk, James „Whitey” Bulger és bandája irányítja a dél-bostoni szervezett bűnözés jelentős részét. Egy napon a banda területét támadás éri, jön az elvárt bandaháború a területekért és a bevételi forrásokért. Bulger számára nem várt megoldásként kínálkozik fel, hogy gyermekkori jó barátja, John Connolly FBI ügynök visszatér a városba. Bár kezdetben Bulgert taszítja az ötlet, hogy az FBI informátora legyen, rájön, hogy ez nem várt lehetőség, hogy tovább terjessze a hatalmát és az FBI-t kihasználva legyőzzék a riválisokat.

Nem véletlenül nem írtam konkrét ellenséget az összefoglalóba, ugyanis a film nem erről szól. Bár névleg szerepelnek a riválisok (Angiulo testvérek, Olasz maffia), de a film egyfajta kellékként használja őket az emberi-lelki folyamatok és történések magyarázatához. A Fekete mise egy megtörtént eseményeken, valós szereplőkkel és emberekkel operáló film, ami átmenetet képez a régi gengszterfilmek és a dokumentfilmek között, bőven merítve mindkettő eszköztárából. Whitey Bulger egy élő, lélegző még ma is élő Bostoni gengszter, szenátor testvérrel (William Bulger). Ténylegesen szövetkezett az FBI-jal és ténylegesen ki is használta ezt a kapcsolatot, hogy a maffiózók ranglétráján feljebb jusson. Az FBI 10 legkörözöttebb bűnöző listájára is felkerült.

Aki egy Gengszterosztag-féle akciófilmet vár, az csalódni fog. A hangsúly az FBI és Bulger szentségtelen kapcsolatáról szól, a jó és a rossz oldal közötti határ elvékonyodásról. Emellett betekintést nyerhetünk a karakterek magánszférájába is, láthatjuk a szenátor William „Billy” Bulger  és testvére Whitey kapcsolatába, az FBI-os Connolly és családjának életébe, illetve Whitey bandájának működésébe, valamint a férfi kegyetlen természetébe.

A színészi játékra nem lehet panaszunk, Johnny Depp Whitey Bulger szerepében az utóbbi évek egyik legjobb alakítását nyújta csakúgy, mint Peter Sarsgaard, Benedict Cumberbatch és Kevin Bacon). Depp karaktere szinte kifogástalan és ijesztő, olyan erővel jeleníti meg azt a férfit, aki szépen lassan elpusztít mindent és mindenkit maga körül, a férfit, aki elvesztette a gyermekét, édesanyját, s aki növekvő paranoiával viseltet a saját emberei iránt is. A maszkírozott Depp körül valamiféle erő folyamatosan vibrál, szinte kirázott a hideg egy-egy jelenetnél, amikor tapintani lehetett a feszültséget és szinte már vártam, hogy Depp puszta pillantásától meghaljon valaki. (Az előzetesekben látható vacsora jelenet tökéletes példa erre.) Nem is tudom mikor láttam utoljára ilyen erős alakítást Depptől, de remélem sok hasonlóval találkozhatunk még.

Az egyetlen problémám a filmmel kapcsolatban, hogy nem hagyott bennem különösebben semmi utóérzetet. A történet, mivel rajongok az adott éráért megmaradt, illetve a bravúros színészi alakítások, de különösebb érzelmi töltetet nem okozott. Nincs egyértelműen meghatározott jó és rossz, nincs kiért izgulni a két óra alatt. De még csak célt se látok a film előtt, hogy pontosan mit is akart kezdeni Whitey történetével azon túl, hogy megmutassa a nagyközönségnek, hogy élt egy ilyen ember Amerikában. Ez azonban nem vesz el túl sokat a filmből, egy unalmas vasárnap délután az erre fogékonyabbaknak érdemes próbát tenni vele.

Értékelés: 8/10