Metal Gear Solid 5: The Phantom Pain – Játékteszt

Kojima mester munkássága a végéhez ért, valaminek vége szakadt és kicsit úgy érzem magam, mint a Harry Potter könyvek utolsó részének utolsó betűje után. Ezekkel nőttem fel és ezektől vettem könnyes búcsút.

Részemről óriási várakozás előzte meg a Phantom Pain megjelenését. Majd három évtizedes történet, kedves emlékek, a Playstation 1 éra felelevenítése. Egyszóval az MGS végigkísérte a játékos életem. Még ma is emlékszem, ahogy hajnali hatkor édesapámmal karöltve próbáltunk rájönni az első részben, mégis hogyan hívhatnánk fel Merylt. Mondanom sem kell, hogy mindenre gondoltunk, csak arra nem, hogy megnézzük a játék CD-tokjának hátulját.

Aztán jött a Ground Zeroes, kicsit húztam a szám, de már láttam a fényt az alagút végén. A lefektetett és bemutatott alapok ígéretesek voltak, de voltak azért kérdőjelek, homályos foltok. Aztán elérkezett a szeptember elseje, ami idén nem az iskola/egyetem kezdés fájdalmaitól lesz emlékezetes a fiatalabb gamereknek. Az idősebbeknek meg pláne nem. A Phantom Pain jött, látott és abban a percben történelmet írt, hogy az első lemez a Sony gépeibe került.

A játékmenet alapjaiban változott meg. A kvázi-lineáris pályák és a vezetett történetmesélés fel lett áldozva a játékélmény oltárán. Ha nagyon lecsupaszítva vizsgálnánk meg a játékot, akkor nem szól másról a történet, mint 50+ főküldetés és 200+ mellékküldetés teljesítéséről. Természetesen ennél sokkal többről van szó, de a játék magját ez adja. Alapjában adott egy több részre osztott, de hatalmas játéktér, amit helikopterünkről érhetünk el. A jármű amolyan operatív bázisként üzemel, ahonnan eldönthetjük, kivel és milyen felszerelésekkel indulunk útnak egy-egy küldetés teljesítése érdekében, illetve kiválaszthatjuk, hogy melyik küldetéshez közel tegyen le minket vasmadarunk.

A missziók teljesítéséhez számtalan lehetőségünk van. A legutolsó kis helyőrség is úgy van kialakítva, hogy szinte bárhonnan, bármelyik módszerünkkel végrehajthassuk feladatunkat. Rambo módjára akarunk bemenni? Válasszunk egy erősebb páncélt és minél halálosabb fegyvereket, aztán irány az események sűrűje, helikopterünk nem fog hezitálni és kérdés nélkül letesz egy ellenséges támaszpont közepén. (Persze csak akkor, ha előtte kiszedtük az esetleges légvédelmi ütegeket). Természetesen az MGS azonban a csendes megoldások híve volt mindig és nincs ez másképp most sem. Ha láthatatlan szellemként szeretnénk be és ki osonni, akkor érdemesebb arrébb letenni a gépünket és gyalog megközelíteni a célpontunkat.

Természetesen egy jó katona önmagában nem elég, ahhoz, hogy ne harapjunk idő előtt fűbe számos eszközre, fegyverekre és kémkütyükre szükségünk lesz. Ezek kifejlesztéséhez azonban emberekre van szükségünk és itt jön képbe a főhadiszállásként üzemelő Outer Heaven, vagy ahogy most hívják, a Motherbase. A Fulton névre keresztelt légballonos technológiával ide exportálhatjuk a foglyul ejtett katonákat, a lopott harci eszközöket, állatokat, növényeket. Főhadiszállásunkon tudjuk kiadni a különböző fejlesztési feladatokat, innen küldhetjük embereinket olyan küldetésekre, amik párhuzamosan a mi ténykedéseinkkel folynak, valamint innen ostromolhatjuk más játékosok operatív bázisait.

Említettem, hogy a játékmenet oltárán a történetet áldozták fel. Megijedni nem kell, a story most is elég fordulatos és izgalmas, azonban korántsem annyira feszes, mint azt megszokhattuk. A hosszú, helyenként fél-egy órás átvezetők eltűntek, és a hosszú, néha személyes codec beszélgetéseknek is búcsút inthetünk. Van, aki örülni fog ennek a változásnak, de én személy szerint néha hiányoltam egy hosszabb jelenetet. Valószínűleg a megszokás teszi. Ezen felül Snake meglepően keveset beszél a játék során (mindentől függetlenül). Pedig Kiefer Sutherland tökéletesen hozza a karakter hangját, nagyszerűen összeillenek és minden egyes megszólalásánál teljesen magára vonja a figyelmet.
A történet egyébként a főküldetések teljesítésével halad előre, azonban most először a mellékküldetések is fontos szerepet kapnak. Új szereplőket ismerhetünk meg, fejlesztéseket és alapanyagokat szerezhetünk, sőt fontos, a történettel kapcsolatos információkat is megismerhetünk, a pénzbeli bevételekről nem is beszélve. Ugyanilyen háttérinfó érhető el a megszerzett kazetták beszélgetéseinek meghallgatása közben is, úgyhogy érdemes mindenre jól odafigyelni.

Órákat tudnék még mesélni a játékmenetről, de ez olyan élmény, amit érdemes mindenkinek saját maga felfedeznie. Az integrált multiplayer bár kikapcsolható, hatalmas élmény, így érdemes végig online maradni. Visszatér az ikonikus kartondoboz is, a küldetésekre vihető segítők (mint a gyönyörű Quiet) pedig tovább fűszerezik a taktikai lehetőségeinket. A Metal Gear Online-on kívül teljesíthetünk úgynevezett FOB Missionokat is, amik más játékosok bázisának fosztogatását jelentik. Nincs más teendők, mint a lehető legtöbb nyersanyagot – legyen emberi vagy tárgyi – megszerezni és észrevételnül eljutni a bázis adott pontjára. Természetesen minket is támadhatnak, így érdemes egy kompetens védelmi rendszert kiépíteni eszközök és őrök terén is.

A Phantom Pain minden téren egy szinte tökéletes taktikai – akció játék. Apróbb bugok természetesen előfordulnak, de ez egyáltalán nem megy a játékélmény rovására. A játék képi világa és a hangok elképesztőek, a történet pedig végig izgalmas. Ha most csatlakoznál be az eseményekbe,  nehéz dolgod lesz megérteni az eseményeket, ezért mindenképp ajánlom az előzetes fejtágítást a játék világával kapcsolatban. Ha pedig régi motoros vagy, de nem vetted még meg a játékot, hát akkor bátran rohanj a boltba. Ezt az élményt nem szabad kihagyni.

Értékelés: 10/10